9. "Csak öljetek meg..."

~Sam~

Rendesen lesokkolt a lány látványa. Nem gondoltam volna, hogy valaha újra látom,pláne nem kifulladva Deannel a földön fetrengve,nevetgélve. Azt hittem még mindig otthon egy gubóban ül és az apját gyászolja...ez lenne a normális,nem? Hisz idő kell az embernek a tovább lépéshez és a fájdalom leküzdéséhez,legalábbis szerintem...Vagy csak elfojtja? Mellesleg legutóbb még hollófekete hosszú haja volt,most meg váll alá érő vörös...nem tudok kiigazodni a lányon. Más,mint a többi,nem olyan "tömeg". Kevésbé kiismerhető,ami egy kicsit megrémít. Ami viszont fontosabb,mit kereshet itt?
-Mi van?-nézett rám Dean,aki még mindig szaporábban szedte a levegőt,de vette a fáradtságot,s félre húzódott velem.
-Hogy mi van? Ember,én voltam két napig elzárva a pánik szobába,s mire kijövök ez fogad?!-néztem rá feldúltan.-Esetleg elmondhatnád mi a rák van...-javasoltam.

-Nos,akkor dióhéjban..-kezdett bele,s öt perc alatt elmagyarázta a dolgokat és kifújta magát.-Erről maradtál le.
A döbbenet kiült az arcomra,agyamban kattogott minden fogaskerék.
-Szerintem meg kéne vizsgáltatni Cas-sel a lányt.-nyögtem ki nagy ötletem. Elvégre,ha üldözik,bizonyára van valami indoka.-Ha nincs nála semmi ami úgymond tárgyi érték,s kellhet a démonoknak,minden bizonnyal ő az lesz az,aki kell nekik. Tud valamit,ami kell nekik.
Láttam rajta,hogy ellenkezni akar,de végül nem tudott értelmes indokot felhozni,hogy miért is ne tehetnénk.
-Szólok neki.-mondta és Jade után indult,aki idő közben már bement.
Én pedig utána indultam természetesen. Mielőtt beléptem volna,megkapaszkodtam az ajtófélfában,mert egy pillanat alatt úgy megszédültem,hogy képes lettem volna hanyatt vágódni... talán még nem vagyok 100%-on. Fejem lüktetése lassan alábbhagyott,s kitisztult előttem a kép.
-Biztos?-nézett Dean kedvesen a lányra. Évek óta nem láttam ilyennek. Talán a törődés apró szikrája csillant a szemében?
-Igen. De csak ha nem fogok belehalni.-nevetett fel kínosan Jade,de mi nem osztoztunk a jókedvében.-Ugye nem halálos?-várt megerősítést.
-Hát,-vette át a szót Cas.-az emberi lélek nagyon törékeny. Nem könnyű úgy megérinteni,hogy ne károsodjon. De ígérem óvatos leszek.
-Oh,akkor ennek most meg kéne nyugtatnia?-pattant fel idegesen a kanapéról és a hajába túrt fél kézzel.
-Talán.-húzta össze szemét Cas,mint aki nem érti,miért pánikolt be. A lány méregette,s gondolkozott egy darabig,majd csak annyit mondott:
-Rendben. Csináljuk.
Leültettem egy székre,Bobby pedig hozott egy bőrszíjat.
-Az meg miért kell?-érdeklődött.
-Szerintem jobb lenne,ha ráharapnál.-mondta az öreg.-Mocskosul fog fájni.
-Ezt honnan veszed?-kérdezte Dean.
-Gondolom nem kellemes érzés,ha egy angyal turkászol a lelked közelében...
Miután minden készen állt,Castiel megkért,hogy segítsek neki.
-Harapj rá.-tettem a szájába Jadenek az övet és ő engedelmeskedett. Castiel feltűrte az ingét és kezével szinte könyékig elmerült a lány hasürege és mellkasa közötti részben. Furcsa fényesség támadt,ami valószínű a lélekből eredhetett. Még soha nem láttam ehhez hasonlót. Jade csak behunyt szemmel ült,keze ökölbe szorult,teste megfeszült és fújtatott. Hatalmas erő kelhetett ahhoz,hogy türtőztesse magát.  Rohadtul nem lettem volna a helyében.

Pillanatokkal később Castiel elborzadva rántotta ki a kezét,de olyan gyorsan,hogy elvesztette az egyensúlyát és hátra esett.

-Mi történt?-guggoltam le a padlón elterült mellé.-Meg vagy haver?

Bólintott.

-De azt hiszem  megégetett.-nézett fel Jade-re,aki csak ült a helyén és értetlenül meredt ránk,majd eldobta az övet.

-És akkor mi van?-húzta fel a szemöldökét.-Mit jelent ez?

-Mi folyik itt Cas?-segítette fel Dean és aggódó tekintettel nézte Cast és a lányt felváltva.

-Azt hiszem...-nyelt egyet.-Hogy...talán...

-Az Isten szerelmére,nyögd már ki!-mordult rá idegesen Jade.

-Te nem vagy ember. 

~Jade~

Szerintem sokkot kaptam. Üres tekintettel bámultam a ballonkabátos angyalt,míg engem 4 szempár nyársalt fel. Nem tudtam megszólalni,megmozdulni és még a légzés is nehezen ment. Felfordult a gyomrom.

-Ezt hogy érted?-kérdezte Dean Castieltől fel-alá járkálva.

-Úgy,hogy a testében nem csak egy lélek van.

-Megszállták?-szállt be Sam is.

-Nem teljesen. Mármint,önmaga,de nem emberi értelemben. Ott van az a lélekfoszlány a testében,amit nem tudni honnan származik,s egyre csak nő,miközben az emberi lelkét gyengíti. Szép lassan feléli azt. 

-És lehet hogy...

-Átveszi felette az uralmat.-fejezte be Sam Dean megkezdett találgatását.

-Rosszul vagyok.-suttogtam,és már rohantam is a mosdóba. Ennyit a gondtalan,vidám napomról. A gyomrom rendszertelen összehúzódások közepette adta ki a tartalmát,miközben én görcsösen markoltam a WC hideg peremét. Arcomat sós könnyeim áztatták,testem némán még a zokogás is rázta. Vagy egy tíz percig térdepeltem a hűvös csempén,mikor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.

-Bejöhetek?-kérdezte Dean.

-Nem.-nyöszörögtem szipogva,mire bejött.-Minek kérdezed,ha úgysem érdekel a válasz?

-Udvariasságból.-húzódott óvatosan mosolyra a szája.-Jól vagy?

-Úgy nézek ki?-bunkóztam.-Csak öljetek meg oké? De ne legyen nagyon fájdalmas. Szenvedtem már eleget.-vetettem neki a hátam a falnak.

-Miért ölnénk meg?

-Mert egy szörnyeteg vagyok. Vagy leszek. Vagy lehetek. Mindegy. A lényeg ugyan az. Nem vagyok ember.

-Nem mindegy...Nem tettél még semmi rosszat,sőt mi több,a jó úton jársz. Elvégre vadász akarsz lenni,nem?

-De.

-Mellesleg nekünk,vadászoknak nem szokásunk feladni. Biztos van rá mód,hogy eltávolítsuk az az izét. Amint kiderítettünk,hogy mi is az pontosan.

-Akár veszélyes is lehet. Rátok és másokra nézve.-mondtam szomorúan.-Vállalnátok a kockázatot,hogy egy időzített bombával éltek?

-Sosem voltunk ijedősek.-vont vállat.-Gyere,szedd össze magad,és pihenj egy kicsit.-mosolyodott el bátorítóan,és felsegített a földről. Szédelegve arcot mostam és kiöblítettem a számat,de még mindig vadul lüktetett a fejem,melynek következtében az egyenesen járás sem lett az erősségem. Meg a talpon maradás sem. Dean észrevette ezt,s hagyta,hogy belé kapaszkodva tántorogjak fel a lépcsőn. Hirtelen fekete pöttyöcskék kezdtek el a szemem előtt táncot járni,mire megrogytak a térdeim és összeestem. Gyűlöltem,hogy ilyen gyenge vagyok,s neki ezt látnia kell. Az egyik kezével átkarolt,majd a hónom alá nyúlt,a másikat pedig a térdhajlatom alá tette,s felemelt. 

-Miért?-kérdeztem,mikor az ágyamba helyezett és betakart.

-Mit miért?

-Miért vagy velem ilyen kedves?-kérdeztem a könnyeimmel küzdve,mert úgy éreztem,hogy kicsit sem érdemeltem meg ezt a fajta bánásmódot. Nem szolgáltam rá arra,hogy befogadjanak,gondoskodjanak rólam,s védjenek. Ahogy a takaró végigterült testemen,szemhéjaim pillanatok alatt elnehezedtek,s lecsukódtak. Nem bírtam tovább ébren maradni. Válasz nélkül maradtam.

*U.I.:Bocsánat,hogy hosszú ideig nem írtam,csak időközben egy másik blog írásába is belekezdtem,s bevallom az egy kicsit jobban lekötött. Akinek van esetleg kedve,nézzen be! http://bvbhungarianfanfiction.blogspot.hu/  Ígérem igyekszem itt is gyakrabban posztolni,és ennél jóval hosszabb fejezeteket hozni. Ez egy kicsit rövidke lett. Amolyan életjel szerűség. Ölelem minden kedves kitartóan látogató olvasóm! ♥*

8. Új élet...vagy valami olyasmi

~Dean~

-Aucs...-tápászkodtam fel a padlóról. Csodásak ezek a rémálok,tényleg...

Próbálhatok zenét bömböltetve elaludni,vagy konkrétan álomba inni magam,nem tudok tőlük szabadulni. A tűz égette a bőröm,de nem érdekelt,a sav mart,a kés pedig mélyen a húsomba hatolt,többször is. De nem éreztem. Szemem kék tűzben égett,hátamból két hatalmas fekete szárny nőtt ki. Egyik kezemben egy véres angyal penge,másikban Sam élettelen teste nyugodott. Legbelül ordítottam,s legszívesebben tiszta szívből zokogtam volna. De ehelyett csak álltam,és néztem ahogy kileheli a lelkét. Nem voltam a magam ura,de mégis tudtam mit teszek. Láttam mindent,mintha egy homályos tükrön át bámultam volna a világba,s cselekedtem. Akaratom ellenére. Megszállott voltam. Aztán felébredtem... Életemben nem örültem még ennyire az ébredésnek. Általában ez minden álmom vége. Bennem Mihály,Samben Lucifer. Én megölöm őt,s belehalok lelkileg. Nos,köcsög apokalipszis,ez nem történhet meg. Nem engedem...-nyugtatgattam magam,s félmeztelen kisétáltam a fürdőbe.

-Szia.-köszöntem az épp fogatmosó Jadenek.

-Hali.-mondta artikulátlanul,s köpött egyet. Oda hajoltam a mosdókagylóhoz,s vizet löttyintettem az arcomba. Épp elálltam a csöpp fürdőszoba bejáratát,ezért óvatosan megkocogtatta a vállamat.-Kiengednél? Oda fog égni a palacsinta.

-A micsoda?-húzódtam odébb,s otthagyott. Felkaptam a pólóm,s utána siettem.

-Mennyei illatok.-szimatoltam elégedetten a levegőbe,a konyhába lépve.

-Talán már 20 éve,hogy utoljára hasonlót éreztem.-vigyorgott Bobby az asztalnál,mikor Jade elé rakott egy párat.

-Én azt sem tudtam,hogy van itthon egyáltalán bármi ehető is...max a tegnapi pizza.

-Reggel elugrottam a városba,és feltankoltam a frigót.-mondta Jade,s tovább kapkodott a tűzhelynél.-Ez a minimum,ha már itt lakhatok.

-Nem mintha tartoznál érte bármivel is,-csámcsogott Bobby.-de ez egy szép gesztus. És nem mellesleg,finom.

-Mi lesz Sammel?-nézett rám a lány.-Mármint ő is gondolom éhes...

-Bizonyára.-vágtam közbe,s a szekrényhez lépve kivettem egy tányért.-Viszek neki.-mosolyodtam el,hogy ne érződjön hangomban a feszültség. Nem akartam,hogy ilyen állapotban lássa az öcsémet...később biztos rinyálna miatta. Szedtem rá a palacsintából,s még az asztalon eperből is,mert ahogy pedig Samet ismerem,örülne neki. Furcsa mód oda van mindenért,ami BIO,és "zöld". Csak nekem nincs gusztusom valami olyat enni,aminek alig van íze,és trágyás földből bányászták elő? Jade elzárta a gázt,bepakolt a mosogatóba. Mielőtt kimentem,újra megszólalt.

-Hogy szeretitek a kávét?

-Én feketén.-lóbáltam meg a kezem,majd leléptem.

A pánikszoba ajtajánál Cas ült a földön.

-Te itt voltál egész éjszaka?

-Nagyrészt. 

-Nem szoktál pihenni? Vagy aludni?

-Mi angyalok sosem alszunk. Nincs szükségünk rá.-állt fel és húzta ki magát. 

Benyitottam,és a látvány ami fogadott,egy kicsit szíven ütött. Sam a vaskeretes ágyon ült,átkarolva a térdét. Haja izzadt tincsekben tapadt össze,arcán látszott a megviseltség és a fáradtság. Hát igen,nem  lehet egy fáklyás menet megvárni,míg kiürül a szervezetéből a démonvér. Még akkor is,ha Castiel próbálja gyógyítani,viszonylag jó erőben tartani. Odasétált hozzá,s Sam homlokára tapasztotta a kezét. Furcsa fényesség támadt,de nem volt az a retinaégető fajta. Sam pedig össze rándult,majd elernyedt. 

-Már nem tart sokáig. 12 óra múlva már tiszta leszel. Addig is ezt a műveletet 2 óránként ismételjük.-mondta,majd kiment.

-Szia. Hogy vagy?

-Szarul.-mondta kifejezéstelen arccal.

-Hoztam neked palacsintát.-ültem le mellé,s felé nyújtottam.

-Mit?-lepődött meg.

-Nyugi,nem Bobby csinálta.

-De nem is te...

-Nos,ez is igaz.

-Akkor ki?-kérdezte,s elvette a tányért.

-Majd megtudod. Most hosszú lenne elmagyaráznom,és te is fáradt vagy hozzá. Egyél.-néztem rá aggódva. 

Egy másfél napja van bent,de a szemei alatt karikák látszódtak,és szerintem a tegnapi pizzát is érintetlenül hagyta. Tétovázva elvett egy eper szemet(tudtam,hogy ez már jobban fekszik a kis nyafkának) és bekapta. Többet nem beszéltünk,egy darabig néztem,hogy eszik,-csak hogy megbizonyosodjak róla,hogy nem fog nekem éhen halni-majd magára hagytam. 

-Gondolom te enni sem szoktál.-szegeztem a kérdést Casnek.

-Szoktam,de nem élvezem. Szükségtelen,és az íze sem olyan jó,ha molekulánként érzed.

-Attól függetlenül gyere fel,eleget őrködtél már.-tanácsoltam,mert így is volt. Mindig lelkiismeretesen végezte a dolgát,azt is szó szerint vette,hogy vigyázzon rá. Azóta nem hagyta magára. Csak akkor mikor Jade megérkezett. Rábólintott,s elindult a felfelé vezető lépcsőn.
-Mi ez a szag?-nézett rám kétségbeesetten.
-Ez barátom,a mennyország illata.
-Egészen biztos vagyok benne,hogy nem az.-ráncolta a homlokát.
Beléptünk a konyhába,s a szívemben mintha valami megmozdult volna. Ez a lány egy pillanat alatt lépett be az életünkbe,ami számomra eddig is teljesnek tűnt,mégis úgy éreztem,hogy most lett csak igazán az. Bobby hosszú idők (egészen a megrokkanása) óta alig mosolygott. Most pedig ott ült Jade-vel szemben,s mintha egy mosoly bujkált volna a szája szegletében. Olyan családias pillanat volt,ahogy ott ültek,szólt a rádió,az asztal meg tele volt olyan kajákkal,amit ha még élne az anyám,ő csinált volna nekem és Sammynek. Sammy. Na,ő hiányzik még innen... Én is megreggeliztem,majd segítettem elmosogatni. Olyan jó vagyok,szerintem szentté kéne avatni...
-Alig ismerlek,mesélj magadról.-kértem,miközben Jadenek átnyújtottam a vizes,de tiszta tányért,aki eltörölte azt. És aztán belevágott. Egész sok mindent megtudtam róla,de inkább csak átlag tényeket...mit szeret,vannak-e testvérei...stb. De arról semmit,hogy miért is üldözik. Pedig úgy nehéz valakit védelmezni,hogy nem tudjuk miért.

~Jade~

-Szóval,kezdjük a bemelegítéssel!-tanácsolta Dean és közözni kezdett a karjával. Én pedig utánoztam,ahogy egy jó diákhoz illik. Fekete atlétát viselt,rajta egy egyszerű szürke inggel,hozzá farmert választott,ami valószínű a hűvös miatt okos húzás volt... Februárban nem volt valami jó idő,elismerem,de nem gondoltam volna,hogy itt az erdő mellett kb.8 fokkal hidegebb van,mint ahonnan én jövök. Nem mellesleg épp futni készültünk,aminek iszonyatosan örültem. Végre valami,ami az út része a vadásszá váláshoz. A mozgás.
-Nem jól csinálod!-lépett mögém sóhajtva. Megfogta a csuklóm és a fejem fölé emelte a karommal együtt.-Így.-suttogta a hajamba. Éreztem a teste melegét a hátamon,s a gyomrom megremegett. Épp próbáltam visszafolyatni a bennem tomboló heves érzelmeket. Utálom,hogy ilyen kémiai viharokat képes bennem ébreszteni...ráadásul alig ismerem. Bíznom sem szabadna benne...És ez az érzés,kétségbeejtő.
-Szóval.-fordultam meg,hogy szemben legyek vele.-Mehetünk?
Bólintott és intett,hogy kövessem.
Hamar kiismertem magam az erdőben,nem volt túl nagy. Körülbelül a fele lehetett az otthoninak.
-Bírod még?-nézett rám a mellettem baktató Dean,aki negyed óra sprint után is ugyanúgy vette a levegőt.
-Ühümm.-kamuztam,pedig majd kiköptem a tüdőm. Nem volt könnyű tartani vele a lépést.
-Mit szólnál egy kis sétához a pataknál?-könyörült meg rajtam.
-Nekem oké.-adtam a laza gyereket,pedig nagyon ki voltam.
Az apró patakhoz érve lelassított,s én is megálltam mellette.  
-Rég nem voltam már futni,egy kicsit berozsdásodtam.-fújta ki magát és leült a víz szélén lévő fűre. Na,én nem ezt vettem észre...-gondoltam magamban.
-Olyan tiszta ez a kis erdő,nem?-kucorodtam le mellé.
-Az.-nézett maga elé.
-Kérdezhetek valamit?
-Persze. De nem ígérem,hogy meg is fogom tudni válaszolni...-vetítette előre.
-Sam. Miért zártátok be a pánikszobába?
-Nos,igazából ez nagyon komplikált.
-Asszem' van időnk.-vetettem magam hanyatt a fűben.
-Ez igaz. De honnan tudhatom,hogy bízhatok benned?-tette fel ezt a kérdést úgy,mint akinek a fogát húzzák. Biztos azt várta,hogy vérig leszek sértve...
-Nem tudhatod.-nyújtóztam a földön.-Rajtad áll,hogy bízol-e bennem.
Rám nézett és ő is hátradőlt.
-Rég nem beszéltem ilyen nyíltan senkivel,szóval nem ér szekálni...félek. Bízni az ismeretlenben. Tapasztalatból.
-Hát,megismerhetjük egymást. Egy darabig biztos nem megyek sehova.-utaltam arra,hogy azért hosszú még az út addig,hogy megtudjam védeni magam,s embereket menteni.
Egy darabig hallgatott,végül csak hatottak a szavaim,mert beszélni kezdett.
-Mikor gyerekek voltunk,egy démon megölte anyánkat,s Sam szervezetébe démonvért juttatott. Erről viszont  akkor még senki sem tudott. Később apánkat az anyánk halála után érzett bosszúvágy indította meg a vadászat rögös,véget nem érő útján.-mondta kesernyésen. Ez ismerős...-gondoltam.-Sammy egész kicsi volt még akkor. Talán fél éves lehetett. Apánk eleinte nevelgette őt,majd miután elég idős volt,hogy "ellegyen" velem,nekem kellett vigyáznom az öcsémre amíg ő vadászott. Majd minket is vadásznak nevelt. Sam nem vágyott erre a jövőre,szóval ő mihelyst megtehette,le is lécelt a Stanford-ra. Én apám mellett maradtam. Egyszer viszont nem ért haza a vadászatról. Ekkor rángattam el Sammy-t az egyetemről,hogy keressük meg. Miközben apánk után kajtattunk,Sam barátnőjét megölte ugyanaz a démon,aki anyánkat. Utána Sam otthagyta a kolit és apa keresésére indultunk. Sok ügyünk volt,mire rá találtunk az öregre. Aztán egy szűk 4 hónapon belül ő is örökre elhagyott minket.  De ez egy másik történet.-csuklott el a hangja,mire megköszörülte a torkát.-Visszatérve az öcsémre,a démonvér lassan kifejette hatását,s víziói lettek. Meglátta mások halálát. Néha. De miután a démont megöltük,ezek abbamaradtak...vagyis inkább átalakultak. Egy szurokszemű szuka,Ruby. Ő is démon volt,de valahogy Sam bizalmába férkőzte magát,míg én alulról szagoltam az ibolyát.
-Hogy mi van?-ültem fel azonnal.-Ugye csak rosszul hallottam?

-Nem. Voltam már halott.-mondta olyan természetesen,mint ahogy más kijelentené,hogy"hideg szél fúj".-Eladtam a lelkem,s csak egy évet kaptam.
Hallottam már anno a keresztúti démonokról...a "sima" démonoktól annyiban tér el,hogy fekete helyett piros szemük van,és képesek bármilyen vágyad teljesíteni a lelkedért cserébe. 10 évig élvezheted a kívánságod,majd rád küldik a behajtókat. A pokolkutyákat,akik nem azok a tipikus ölebek. Mégiscsak megérte figyelni apa kioktatásain... De azt nem gondoltam volna,hogy egy vadász,aki olyan mint Dean valaha is eladná a lelkét.
-Mégis miért tetted?-fürkésztem.
-Az öcsémért. Meghalt,én pedig önző mód nem akartam elengedni. Nem akartam egyedül maradni. Így hát visszahoztam. Életem az övéért cserébe.
-És hogy tértél vissza?
Kedvesen elmosolyodott.
-Castiel hozott ki. De most térjünk vissza Ruby-hoz. Rávette Sam-et,hogy igyon a véréből,ezzel segítve az embereken,akik meg vannak szállva. Démon űzés elmével. Csakhogy ettől bekattant Sam,és megölt valakit akit nagyon nem kellett volna. Igazából most is a vérrel van összefüggésben a dolog.-láttam rajta,hogy nem akar többet mondani. Kerestem a szavakat,mit is mondhatnék neki...
-Sajnálom.-jesszus,de közhelyesre sikeredett. A helyébe gyomron taposnám magam. Épp kiöntötte a lelkét,én meg benyögök egy sajnálom-ot. Szép volt Jade.
Bólintott,és már nyoma sem volt az összetört kis srácnak. Valami veszélyesen elbűvölő csillant a szemében.
-Most te jössz. Mi életed tragédiája?
-A szüleim elvesztésén kívül?-nyeltem vissza a keserűség és fájdalom tökéletes elegyét,ami a torkomba tódult.-Talán az,hogy mindig is nehezen ment az ismerkedés. Általánosban nem  voltak barátaim,egy igazi kirekesztett voltam. Más mint a többi,amit fel is vállal. Egyszer az osztályfőnököm azt mondta antiszociális,búval baszott emo vagyok.-röhögtem el magam.
-Na ne... Ekkora pöcsputtonyt!-derült egy jót.-Várj,te emo voltál?
-Hát,minden adott volt akkoriban hozzá. Világvége hangulat,fekete haj és cuccok. Na meg az egyetlen jó barátom a fülhallgatóm. Csak úgy elvoltam magamnak. Gimiben kezdtem el ismerkedni.
-Jajj,a jó öreg gimi.-vigyorgott.-Azok voltak a szép idők.
-Most jön a "Minden lányt gerincre vágtam!" című novella Dean Winchester előadásában?
-Ja.-röhögött ki.
-Kérlek kímélj meg!-tápászkodtam fel.
-Miért tenném? Rám mindenki kíváncsi. Imádnak a nők.-állt fel ő is ön elégedett fejjel.
-Kis aranyos.-gúnyoltam és vénasszonyosan megcsipkedtem az arcát,majd futásnak eredtem,ahogy a lábam bírta,mert tudtam,nem hagyja annyiban.
A ház előtt ért be,de azért el kell ismerni,hősiesen küzdöttem.
-Engedj el.-nyavíkoltam,mert épp halálra készült csikizni.
-Nem.-válaszolta,és addig piszkált,amíg fel nem borultam,magammal rántva őt is.
-Dean?-jött egy hang mögülünk,mire mind ketten ránéztünk az illetőre.-Jade?-ismert fel.

-Szia Sam.-intettem. Kockás ingben volt és farmerben,haja szerte-szét állt. Arcán zavarodottság tükröződött fáradtsággal vetekedve.

-Dean,beszélhetnénk?-kérdezte,mire ő kitápászkodott alólam(igen,sikerrel ráborultam),s félrevonultak.
Miért van egy olyan érzésem,hogy Sam nem lát itt szívesen?

*Írói megjegyzés: Sziasztok. Először is,nagyon-nagyon örülök,hogy olvassátok a fejezeteket,szuper azt érezni,hogy nem csak magamnak koptatom a billentyűzetet. :) Létre hoztam a blognak(még régebben,de elfelejtettem említeni) egy Facebook oldalt,ahol szintén nyomon tudjátok követni,hogy mikor van kint új fejezet. Ennek linkjét az oldalsávba rakom. A másik dolog pedig:mivel én is ember vagyok,néha el-el bizonytalanodok a dolgomban,hogy "Ez most jó-e így?/Vajon tetszik-e nekik...stb" szóval azt szeretném,ha nem nagy kérés,hogy vagy a Facebookon,vagy akár csak itt bloggeren,aki teheti,kommenteljen. Minden kritikát szívesen fogadok,kulturált formában. Köszönöm.♥*

7. Mozgásban

~Jade~

-Anyám borogass!-motyogtam magam elé,miközben csipás szemmel hadonásztam az éjjeliszekrényen lévő telefon felé.-Ki az az állat,aki reggel 5-kor hív?

-Hallo?-köszörültem meg a torkom.

-Kivel beszélek?-szólt bele egy idős hölgy.

-Már megbocsásson,de én vagyok a hívott fél. A minimum,hogy tudja,ki vagyok!-csattantam fel.

-Micsoda illetlenség...Adja már Charlest,Julie!

-Julie? Chalrest? Az meg ki?

-Az én kedvesem. Hol van?

-Téves hívás.-nyomtam ki anélkül,hogy bármi egyebet is mondtam volna.

Remek. Szóval ennél a pontnál lőttek az elképzelésemnek,hogy legalább kialszom magam. Így is hajnali fél kettő körül nyomott el a buzgóság,most meg...áh,mindegy,visszafekszem.

Fél órányi hánykolódás után egy frissítő zuhany mellett döntöttem. Jobb mint hülyeségeken agyalni az ágyban fekve. Hajat is mostam,loboncomat próbáltam minél szárazabbra törölni,mert olyan luxuscikkről nem gondoskodtam,mint például egy hajszárító. De hát ez az én formám. A derékig érő fekete hajam két naponta kell mosni,és mindenbe bele akad amibe csak tud. Olyan is volt már,hogy ráültem! Én meg nem hoztam hajszárítót...ez egy hatalmas no comment.

-Nem ez a frizura való egy vadásznak.-morogtam fésülködés közben.-Ideje lenne levágni.

Most úgy is van egy kis pénzem...csak akad egy jó fodrász a közelben.

Miután a hajam megszáradt,felraktam egy leheletnyi sminket,hogy eltüntessem a karikákat a szemem alól. Az "alvós pólómat" egy fekete 'I don't care about your feelings!' feliratúra cseréltem,ami mellesleg az egyik kedvencem volt,s belebújtam indigókék farmerembe. Fél hét. Felmarkoltam a kulcsom,és szedtem a lábam meg sem állva a legközelebbi kávézóig. Ott ittam egy expresszót,majd fizetéskor felöltöttem a legtinilányosabb arcom,s társalogni kezdtem.

-Nagyon tetszik a hajad.-mosolyogtam a rá mutatva. Messziről kiszúrtam,hogy festett szőke.-Ki a fodrászod?

-Eva. Eva Smith.

-Nem igazán ismerem a környéket. Átutazóban vagyok. Elmondanád hol találom?

-Persze...vagy két sarokkal lejjebb van egy szalonja. Könnyen felismerhető,csupa rózsaszín cukiság az egész.

Ekkor kezdtem elbizonytalanodni.

-Cukiság?

-Hát tudod...aranyos rózsaszín csengő,szőrös tapéta...-olvadozott.-Sok csillámporral! Tudja,hogy csábítsa be az embereket.

-Ahaa...-mondtam elnyújtva. Hát ez NAGYON nem az én világom. Mindössze annyi a baj,hogy ebben a kis városban nem hiszem,hogy egyhamar találok mást. Hallgattam még egy darabig a nyavalygását,de mire levakartam,már azt is megbántam,hogy megszólítottam.

Lenni,vagy nem lenni? Benyissak,vagy elfussak? Hányjak ettől a sok pinktől,vagy törjön rám az epilepsziás roham? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel érkeztem meg az említett szalonba. Végül egyszer élünk alapon benyitottam. Az a sok rózsaszín és lila ami fogadott,kb. 5másodperc után már irritált.

-Szia.-lépett elém egy emo lány. Fekete vállig érő haja volt,ami fél szemét eltakarta,fekete nadrágja szintén fekete halálfejes pólóval. Szemöldökében,orrában és szájában piercing,csuklóján bőr karkötő virított. Érdekes jelenség ebben a királylányos közegben,az biztos.-Miben segíthetek?

-Te vagy Eva?

-Nem. Én a lánya vagyok. Együtt visszük az üzletet...csak sajnos a berendezésekbe nem szólhatok bele.-fintorgott amikor észrevette,hogy lila csillámpor tapadt egyik ujja végére. Dörzsölte egy darabig,de viszonylag hamar feladta.

Hirtelen egy hidrogén szőke,kicsit dundi asszony penderült be csiripelve a szobába.

-Megyek Nora kedves,öblítsük le a festéket!-csilingelte,miközben hatalmas műkörmeivel hadonászott.

Valószínű a lány észrevette a zavart arckifejezésem,ezért mosolyogva megszólalt.

-Mindig ilyen.-legyintett.-De ha nem akarsz még várni rá vagy egy órát,hozzám jöhetsz. Épp szabad vagyok...

-Szuper.-vágtam a szavába.-Akkor kapok a lehetőségen. Hogy is hívnak?

-Kim.-felelte.

-Kimantha szívem,ide adnád légyszíves a bontófésűt?-kérte a nő.

-Igen anya.-forgatta a szemét,majd rám nézett.-Menj el a folyosó végéig,majd jobbra van egy szoba,berendezve kellékekkel. Ülj be,mindjárt megyek.

Így is tettem. Kim gyorsan megérkezett,s miután elmondtam az elképzelésem,munkához is látott. Szűk egy óra után a tükör előtt elképedve néztem a vállig érő vörös loknijaimat. Elképesztően nézett ki.

-Tetszik?-kérdezte félve,meglátva elmerengő arckifejezésem.

-Hogy tetszik-e? Imádom.-mosolyodtam el végre. Régen már beakartam festetni a hajam,de apa nem engedte,pláne nem ezt a színt. Megvoltak a maga előítéletei,nekem pedig csak annyi volt a dolgom,hogy megfeleljek az elvárásainak.

-Huhh.-fújta ki magát.-Amúgy jól is áll az arcodhoz...de egy kicsit fiatalít. Hány éves vagy?

-Huszonnégy.-mondtam unottan,mert tudtam,hogy nagyon nem nézné ki belőlem.

-Hűha. Nagyon...

-Nem látszik?

-Nem.-mosolygott rám.-De sebaj,legalább mindig letagadhatsz vagy 5 évet. Azért később még jól jöhet.

Bólintottam,majd kifizettem Kim munkáját és visszamentem a motelba. Most már tényleg mennem kell. Ha így haladok,sosem érek el ehhez a bizonyos Robert-hez. Gyorsan összekapkodtam a cuccaim,és leadtam a kulcsom a portásnak. 

Szűk két óra múlva egy magas,kékes szürke házhoz értem,ahol milliónyi kocsi volt. Rozsdástól a halálra deformáltig minden megtalálható volt. Egymás hegyén hátán. Egy kicsit ijesztő volt maga az épület...robosztus felépítésű,mindenhol fák övezték. De Mr.Singer bizonyára jó ember. Vagy ha nem az lenne,hagyott volna minket ott és akkor meghalni. Nem szabad engednem az ijedős,paranoiás énemnek(akármennyire is könnyű lenne elképzelni,hogy ebben a házban simán lehetne embereket ölni,anélkül,hogy arról bárki is tudomást szerezne...). Meg kell próbálnom megbízni a pasasban. Kiszálltam,és átvetettem vállamon a táskám. Ahogy haladtam előre,minden lépésemnél a csípőmnek ütődött. Semmi pánik. Nyugtattam némán magam. Nem nagyon szeretek ismerkedni,s új közegbe kerülni,de úgy néz ki meg kell szoknom. A bejárat előtt álltam,készen kopogni,mikor csörömpölésre lettem figyelmes. Vagy 20 méterrel odébb valaki egy kocsi alatt feküdt és azt szerelte. Valószínű ő lesz az,a sok kocsiból megállapítható a szenvedélye.

-Mr.Singer?-köszörültem meg a torkom a járgány mellett.

-Majdnem.-jött egy tompa hang alóla.-Ki keresi?-kászálódott ki a kocsi alól...

-Dean?

Megtörölte kézfejével a homlokát,s egy kis gondolkodás után fel is ismert.

-Jade? Mit keresel te itt?

-Robert Singert. És te?

-Én itt lakom. Legalábbis egy ideig.

Felszaladt a szemöldököm kb.a homlokom közepéig,ezért folytatta.

-Olyan nekem és Samnek az öreg,mint az apánk. Jó ember. Miért jöttél hozzá?

-Hosszú történet. De dióhéjban,segítségre van szükségem. A démonok a nyomomban vannak. Nem menekülhetek. Nem mintha nem akarnék...nem tudok. Előbb vagy utóbb úgyis megtalálnának,és megölnének. Vagy rosszabb. Szóval legalább harcolva érjen utol a vég. Meg akarok tanulni vadászni.

-Nem tetszik ez nekem... Miért üldöznek a démonok. Mit akarnának tőled?

-Elvileg különleges vagyok.

-Miből veszed?

-Egy angyal mondta. Belemászott az elmémbe. Valami látomásszerűségbe vitt,ahol meghaltam cirka egy héten belül. Megöltek,azért mert valakinek nagyon az útjában vagyok.

-Honnan tudtad,hogy hová gyere? Ismered Bobby-t?

-Apám füzetében találtam meg a címét és a telefonszámát. Ő volt az aki 23 és fél éve megmentette apám és az én életemet. Lelőtte azt a vérfarkast,ami anyámat széttépte. Gondoltam,ha apám megtanította küzdeni,talán rajtam is segítene.

-Lehet...de én még mindig nem tartom jó ötletnek,hogy vadász legyél. Ugye tudod,hogy onnan már nincs visszaút?-nézett rám aggodalmasan hatalmas zöld szemeivel.

-Tudom. De látsz jobb megoldást?-kérdeztem,majd elgondolkodott.

-Valószínűleg az a legjobb,ha megtudod védeni magad.-jelentette ki.

Ez után egy kínos tíz másodpercen át néztük egymást,mire újra megszólalt.

-Gyere,bekísérlek.-azzal elindultunk az ajtó felé.

Odabent már takarosabb volt a ház,olyan hely,ahol szívesen élne az ember. Kandalló,képek a falon,könyvek,polcok,konyhával és szobákkal. Átlagos volt,de valamiért különleges is.

-Bobby!-kurjantotta el magát Dean.-Vendéged van!

-Itt vagyok.-jött a férfi hangja valami iroda szerűségből.

-Jó napot.-köszöntem udvariasan,mire rám nézett. 

Egy nagyon réginek tűnő,koszos baseball sapka volt a fején,idős arcát szakáll keretezte. Szeme egy kicsit karikás volt,s fáradt. Nem lehet egy leányálom vadásznak lenni. De a fickó tud valamit,ha megérte a boldog 50-et talán. Kockás ing volt rajta,előtte valami régi könyv hevert. Nem láttam miben ült az íróasztal mögött,gondoltam egy szék,de eléggé meglepődtem,mikor kiderült,hogy az igazából egy kerekes szék. Elém gurult,s kezet nyújtott.

-Bobby Singer.

-Jade Evans.-ráztam kezet.

-Ismerjük mi egymást?-merengett el egy darabig.

-Régről,de igen. Az apámra talán jobban emlékszik. Dan Evans. 1990. nyara,Ohio. Megmentette az életünket. Egy vérfarkastól.

-Azt hiszem emlékszem rátok. Sajnálom édesanyádat.-nézett a szemembe.-Apád hogy van?

-Nos,nem a legjobban...pár napja meghalt.-mondtam ki,és legyűrtem a gombócot,ami a torkomba gyűlt.-Igazából a segítségére lenne szükségem.

S elmondtam neki mindent,töviről hegyire...Érdeklődve hallgatta,vele együtt Dean is,aki az ajtófélfának dőlve figyelt minket.

-Szóval ezért jöttem magához.

-Én nem igazán tudok neked segíteni,-mutatott a lábaira-de talán Sam és Dean igen.-sandított a fiúra.

-Bobby.-köszörülte meg a torkát Dean.-Azt hiszem Sammy-re még várnunk kell egy darabig...

-Egyre jobban van.-tűnt fel a semmiből,egy ballonkabátos fazon.-Már nem ordítozik annyira,és a hallucinációi is elmúltak. Talán még egy napot várunk,és rendben lesz.

Ekkor ismertem fel. Ez ő...

-Castiel?-szólaltam meg bizonytalanul.

-Igen. Te ki vagy?-kérdezte,de nagyon nem kellett volna...itt szakadt el bennem valami. Tettem pár lépést felé,és a háta mögött lévő falnak löktem. Elkaptam a kabátja szélét,s egy röpke pillanat alatt az angyal pengét-amit muszáj magamnál hordanom-a torkának szegeztem. Döbbenten bámult rám,látszott rajta,hogy nem tud hova tenni.

-Hogy van képed?-húztam össze a szemem.

-Hóhóhó.-rángatott le Dean róla.-Nyugi,mindenki tegye magát takarékra.

-Ez a köcsögláda volt az az angyal,aki mindennemű segítség nélkül magamra hagyott,s egy beteg jövőbeni izébe zárt,ahol mondhatni kicsináltak. És azt állítja nem ismer?! Konkrétan miatta hagytam ott mindent. Miatta nem ihattam békében halálra magam,és folytathattam szánalmas életemet. Valami igaz is volt abból amit mondtál?-néztem a kék szemű férfira.

-Esküszöm,hogy még életemben nem láttam ezt a lányt.-szuggerálta Bobbyt és Deant.

-Hiszünk neked Cas,oké? De ha nem te voltál,ki szórakozott vele?-mutatott rám.

-Nem tudom. Bár tudnám...-mondta,és elbizonytalanodtam,a nap során már sokadjára. Túl őszintének tűnt.

-Figyelj,-fordult hozzám Dean.-Cas jó srác,velünk van. Biztos vagyok benne,hogy nem tenne olyasmit,amivel ártana egy ártatlan embernek,ok nélkül. Pláne nem hazudna. Nem tud...az angyalokat így rakták össze. Én,Sam és Bobby is bízunk benne. Kiérdemelte. Szóval csak arra kérlek,hogy adj neki egy esélyt. Ismerd meg,bízz benne. Kérlek.

-Rendben.-hunytam le a szemem.-Sajnálom.-nyújtottam kezet Castielnek,aki csak állt,és nézte.

-Ilyenkor neked is kezet kell nyújtani.-tanácsolta Cas-nek.

-Értem.-bólogatott bőszen,s megfogta a kezem. Én megráztam,s elengedtem.

-Szóval.-szólalt meg az egy ideje hallgató Bobby.-Dean,vállalod a lány kiképzését?

Láttam,hogy elgondolkodik,majd elmosolyodott.

-Hogyne. Remek lesz.-vigyorgott,mire megforgattam a szemem. Ez a srác sosem áll le az utalgatásokkal? Nem elég,hogy tisztában van vele,mennyire helyes,és cuki,ezt még ki is használja.

-Oké,akkor mikorra jöjjek?

-Jönni? Hová mész?-ráncolta a homlokát Bobby.

-Hát,valahol aludnom is kell,szóval talán egy közeli motelbe...-feleltem.

-Nem lehet. Ha annyira a nyomodban vannak,veszélyes lehet az egyedül lét. Itt nagyobb biztonságban vagy,velünk.

-Biztos nem leszek a terhetekre?

-Nem hiszem. Amúgy is,annyi szoba van ebben a hatalmas házban...ugye Bobby?-kérdezte Dean.

-Igen.

-Köszönöm.-mosolyogtam az öregre.-Behozom a cuccom a kocsiból.

Az ideiglenes szobámnak kék falai voltak,egy nagy ágya,s két éjjeli-és egy gardrób szekrénye. Volt egy ablak is,ami az erdőre nézett.

-Neked nincs jobb dolgod?-cukkoltam Deant,aki az ágyon fekve nézte hogyan pakolok.

-Nem igazán.

-Mi van a kocsival?

-Amit javítgattam? Ócska vas,nem nagyon lehet vele mit kezdeni. Egy kis alkatrész csere,és nyomás mérés...nem váltottam meg a világot.

-Mi van Sam-mel?-érdeklődtem,miközben a felsőimet raktam vállfára,s akasztottam be a szekrénybe.

-Volt egy ügy,ami egy kicsit szétkapta...-a hangján éreztem,hogy nem szívesen beszél erről.-a pánikszobában gyógyul,Castiel felügyelete alatt.

-Pánikszoba? Jó tudni,hogy itt olyan is van...Ez a Castiel,egy angyal,mint azt már tudjuk.-raktam ki az utolsó nadrágom is a sporttáskámból. Berendezkedtem.-Eddig fogalmam sem volt,hogy léteznek angyalok. Mesélj róluk,kérlek!-ültem le mellé az ágyra. Elég közel voltam hozzá,hogy érezzem a kölnije és az olajos verejték illatát. 

-Hát,elég nagy taplóarcok. Már amikkel eddig össze futottunk. Arra vannak programozva,hogy Isten parancsát kövessék,tűzön-vízen át. Nem törődnek az emberekkel-akiket amúgy védeniük kéne-és érzékenyek az egójukra. 

-És miért más Castiel,mint ők?

-Az hosszú történet,de lényegében,ő képes arra amire a többi angyal nem. Érezni. Bűntudatot,boldogságot,empátiát...emberi dolgokat. Ezért otthagyta a mennyeket,hogy a mi oldalunkon harcoljon. Többször is kihúzott minket a csávából,és az életét is adná értünk. Sammel szinte a családunk tagjának tekintjük. Valamiféle öcsikének,aki mindent újnak lát,elsőnek próbál,érdekesnek talál...

Ehhez nem nagyon tudtam mit hozzá fűzni,csak babráltam az órám pántját. Sóhajtottam.

-Baj van?-vonta fel a szemöldökét,ami az isten szerelmére is,irgalmatlanul jól állt karizmatikus arcához.

-Nem,csak egy kicsit talán irigy vagyok. Mármint Sam-re,meg rád.

-Miért?-tette fel a kérdést úgy,mint aki nem hisz abban,hogy bárki is irigyelhetné őket.

-Egyszerűen csak azért,mert vagytok egymásnak. A jóban,rosszban,mindig egymás mellet. Sosem lesztek egyedül. Nem tudjátok,milyen rossz is az,ha az ürességet csak a szívdobbanásotok tölti meg némi zajjal...s néha arra vágytok,hogy az is adja már fel végre.

-Sok mindent átéltünk már. Elvesztettük egymást egy párszor. De mindig össze tartunk.-óvatosan a kezemre tette a kezét.-Nehogy azt hidd,hogy egyedül vagy. A család nem ér véget a vérrel.-mosolyodott el.-Na,lépek is,elugrok a városba kajáért. Totál kihalt a frigó.-azzal feltápászkodott és magamra hagyott a bennem dúló érzelmekkel,feldolgozatlan információkkal.

6. Merre tovább?

~Jade~

Görcsösen markoltam a mosogató peremét,és bámultam a tálra. Kezdem érezni,hogy kicsúszik a lábam alól a föld. A padlóra görnyedve végképp eltörött a mécses... a férfi hangja,mint egy halk suttogás egy hosszú,üres folyosón,úgy visszhangzott a fejemben. "Te segítséget kértél a mennytől,amit meg is kaptál. Mert nem vagy átlagos ember. Más vagy. Csak még nem tudom miért. Az volt a feladatom,hogy megértessem veled,miért nem lehet normális életed. Hogy miért nem lehet senkid. Üldöznek a démonok téged,és az összes embert aki valaha is fontos lesz számodra" 

ELÉG! Már magzatpózban ringatóztam,könnyeim némán folytak. Miért épp velem történik ez? Miért vagyok arra ítélve,hogy félelemben éljek,majd a végsőkig harcolva essek el? És miért mindezt egyedül? Más lennék? Kötve hiszem. Én egy átlagos lány vagyok,csak a neveltetésemben volt természetfeletti. Vadásztam,de sosem öltem,mindig csak szárnysegéd voltam. Egyszer gyerekkoromban kellett leszúrnom egy alakváltót,aki apámnak adta ki magát,de utána apa váratlanul megtiltotta a vadászatot,hiába állítottam,hogy nekem is úgy kell élnem mint neki,mert ő a példaképem. Kinevetett,s azt mondta normális gyerekkort,s életet akar nekem. Ne legyek egy bolond piás,akinek senkije sincs. Aznap nagyon összevesztünk. Szó szerint emlékszem rá miket vágtunk egymás fejéhez. 

"-Nem igaz,hogy nincs senkid! Én itt vagyok,és olyan akarok lenni mint te!

-Tudom,hogy vagy nekem,de nem fogom tönkretenni az életed. Tanulsz,felnősz,és normális életed lesz,családod,gyerekeid!

-És mi van ha nem ezt akarom?-szemtelenkedtem.-Úgyis mindenkit elveszítek,aki fontos nekem,úgy mint te... Akkor mi értelme van?

-Legalább elmondhatod,hogy éltél,szerettél, és nem hiába halt meg érted édesanyád!-a mondat végére elcsuklott a hangja.

-Miattam?Miattam halt meg?-dadogtam lesápadva.

-A saját testével védett meg téged! És részben engem is.-mondta keserűséggel a hangjában.-Inkább haltam volna meg én helyette.

-De az egy vérfarkas támadás volt...

-Az volt...anyádnak mióta megszülettél bekapcsoltak az anya ösztönei. Nem aludt olyan mélyen mint én,mert minden neszelésedre felébredt. Ez történt aznap este a kempingezésnél is. A vadőr szerint arrafelé sosem kószáltak állatok,és biztonságos kempinghely volt. Ezért akartunk oda menni veled. Tudtuk,hogy már átaluszod az éjszakát,s mivel nem hagyhattunk otthon,ezért velünk jöttél. Éppen aznap volt az évfordulónk... egy emléket akartunk újra átélni,ehelyett egy rémálom lett a vége. Akkor este anyád felébredt,s felrázott álmomból. Azt mondta valami van odakint. Utána már én is hallottam...valami nyöszörgés keveredett lihegéssel és a faágak ropogásával. Felültem,és felkapcsoltam a zseblámpát a sátorban...bár ne tettem volna. Éles karmok szántották végig a sátor falát. Minden olyan gyorsan történt. Az a valami a karma által hasított nyíláson át bevetette magát,és nekem esett. Anyád sikítva mászott a mózeskosárhoz,amiben te feküdtél. Engem már pillanatok alatt véresre kaszabolt,az sem érdekelt volna,ha meghalok,de mikor már a karmok a mellkasomba vájtak,és kiakarták tépni a szívem valami fényes csillant Kate kezében. Leszúrta,egy egyszerű bicskával.

-De abba nem halhatott bele...

-Akkor még ezt nem tudtuk. A lényt,ez csak feldühítette. Anyád felé fordult,aki téged a háta mögé rejtett,és újra lecsapott a késsel. Most már a nyakát célba véve. De az röptében kapta el a kezét,és törte el. Még sikítani sem volt ideje. Előre nyúlt,be a mellkasába,és kicsavarta a szívét... Majd egy pisztoly dörrent,és az a valami holtan rogyott össze, kezében anyád szívével. Alig láttam a vértől. Azt hittem meghalok. Te pedig csak sírtál,sírtál és sírtál. És akkor láttam meg a megmentőnket. Egy vadász volt az,Bobby Singer. Tőle tanultam mindazt amit ma tudok.-egy pici élet költözött a hangjába,amikor róla beszélt. Érződött benne a hála.-Neki és anyádnak köszönheted az életed.-komorodott el.-Nem nekem. Úgyhogy nem vagyok a példaképed. Légy olyan mint Kate. Mint az édesanyád.

-De...

-Nincs semmi de. Most biztos azt akarná,menj a szobádba,és írd meg a házi feladatot. Aztán mosakodj meg és aludj.-legyintett a szobám felé.-Ugye?

-Igen apám.-hajtottam le a fejem,hogy elrejtsem szemem bűnös csillogását és berohantam a szobámba."

Megráztam a fejem,hátha ezzel elűzhetem az emléket és a keserű ízt a számban. Beletörődtem. Beletörődtem,hogy nem lehetek vadász. És ha nem vadász vagyok,akkor egyértelműen préda. Prédává váltam. Elméletben mindent tudok,de gyakorlatban biztos alulmaradnék a harcban. Apa ritkán vitt vadászni,de azt megtanította,hogy ölhetek meg bármit ami az utamba kerül. Legalább  ennyiben gondoskodott a védelmemről.

"Szellemeket sóval és vassal lassíthatod le,de véglegesen csak a csontjuk elégetésével szabadulhatunk meg tőlük. Vérfarkasoknak ezüst a szívbe. Vámpírok ellen csak a fejük levágása a végleges megoldás,de a halott ember vérétől lassúak és gyengék lesznek..."

És mégis mindezek után, itt vagyok egyedül,és mint egy kisgyerek,aki elveszett,a térdemet ölelem,magamat ringatva. Ennyit ért volna apám óvása? Talán ha igazi vadászt nevelt volna belőlem,még most is élne. Nem kalandozhat el az elmém még jobban. Megígértem magamnak,hogy nap mint nap,ha felkelek egy mosolyt erőltetek az arcomra,és megpróbálok a múlttól teljesen elvonatkoztatva tovább élni. 

Össze kell szednem magam. Nem törhetek össze az első buktatónál. Hisz olyannak kell lennem,mint anyám...

 Felálltam,és az órára pillantottam. 8:55 Ekkor találkoztam a sráccal a parkban....oda kell mennem. Ki kell derítenem,hogy létezik-e egyáltalán ő,és ki is valójában. Lehet,hogy a férfi nem a jövőt mutatta meg,hanem egy fantázia világba zárt be,amit a jövőnek titulált? Hisz csak egy idegen. Egy nagy hatalmú,veszélyes idegen,még akkor is,ha a gyönyörű kék szemében nem láttam rossz szándék jelét. Nem hihetek el mindent neki... Felkaptam a fekete bőrdzsekim,és futás közben bújtam bele. Szedtem a lábam,nehogy elkerüljük egymást...mindenképp tudnom kell,hihetek-e a férfinak. Az életem múlhat rajta.

A parkba érve,leültem arra a padra,amire akkor,s feltgettem a lábam. Oké,csak nyugi. Beraktam a fülhallgatóm,és elindítottam 'Painkiller'-t. Körülbelül a szám felénél egy árnyék tűnt fel előttem. Lassan felnéztem,de a szívem majd kiugrott a helyéből. Ő volt az. Próbáltam felidézni,mit is mondtam akkor...

-Elállod a napot.

-Miért baj az? Te fényesebb vagy.-elkerekedett szemmel bámultam rá. Nem hiszem el...ugyanazt mondta. Nyeltem egyet,és felálltam.

-Örvendtem.-intettem egyet,s egy békejelet mutatva a vállamra dobtam a táskám. Mielőtt elmegyek,még egy valamit muszáj megtudnom...-Kayle,ugye?-hunyorítottam.

-Igen.-válaszolta zavartan.-De honnan...

-Nem érdekes.-vágtam a szavába,és elfutottam. 

Rá kellett jönnöm,hogy a férfi nagyon is igazat beszélt. És ha minden szava igaz,akkor én egy démon mágnes vagyok... Nem hozhatok bajt a fejére,se neki,se másnak...sőt,ennek a városnak sem. Az lenne a legjobb ha lelécelnék innen. Időközben a lábaim már haza vittek,mire a fejemben már körvonalazódott a tervem. 

A vadász. Bobby Singer. El kell jutnom hozzá,minél előbb. Meg kell tanulnom rendesen vadászni,hogy megvédhessem magam. De előtte sürgősen pénzhez kell jutnom... körülnéztem a nappaliban,tekintetem végig siklott egy régi vázán,kislámpán,rádión,DVD lejátszón,amiket már egy jó ideje nem használtunk. Ez az! Kirontottam a garázsba egy pár papírdobozért,majd a házat körüljárva teli pakoltam őket a kacatokkal. Kábé két óra alatt megtöltöttem őket. Nem sok mindent hagytam meg,csak a személyes tárgyakat,és a létfontosságúakat. Na meg persze a fegyvereket. Kulcsra zártam az ajtót,majd a vén Opelbe becuccoltam. Tudtam hová kell mennem,ha jó áron akarok megszabadulni tőlük. A "Rich Ricky's"-be. Ez egy lim-lomos bolt volt,ahol még jobb napokon egy pár vadász is meg-meg fordult,mert akkora választék volt. Amulettek,régi,egér rágta könyvek...mindig lelnek ott valami hasznosat. Csapódott a kocsiajtó,én pedig belöktem a bolt ajtaját,kezemben két megpakolt dobozzal.

-Halihó.-kurjantottam el magam,mire Ricky fia Josh ballagott elő hátulról a raktárból. Biztos ő volt most beosztva. 

-Szia.-nézett rám unottan,majd felragyogott a szeme a dobozok láttán.-Mit hoztál?

-Csak egy pár vackot a házból,amit szeretnék jó áron eladni.-mosolyogtam rá,hátha a bájaimmal egy kicsit több pénzt kitudok csikarni értük...elvégre Josh is férfiből van,nem?

-Aha.-bólogatott.-Mutasd!-nos,még egy mosolyt sem láttam az arcán.

Gyorsan letettem az asztalra a dobozokat,és mosolyogva néztem,ahogy végigtúrja mindet.

-Hááát.-húzta a száját.

-Mennyit tudnál értük adni?

-1500 dolcsi.

-Ugye csak viccelsz? Ezek közül az egyik doboz ér annyit! Alsó hangon...

-Bocsika.-tartotta fel megadóan a kezét.

-És nem tudnál mondjuk 4 ezret kicsengetni a cuccokért?-vettem elő a legelragadóbb mosolyom,és igyekeztem előnyösen helyezkedni.

-Nem.-mondta faarccal,és a dekoltázsomra nézett. Semmi. Mi a...-De,ha hozol valami különlegeset,5-öt is adok értük.

-Mit értesz a valami különlegesen?

-Valami vadász cuccot...Azok a bolondok képesek annyit fizetni egy amulettért,amennyiből a Stanfordra is mehetne a gyerekük...kétszer.

-Nem bolondok.-néztem rá csúnyábban,de legyintett egyet.

-Hozol vagy nem?

-Hozok. Húsz perc múlva jövök.-mondtam és köszönés nélkül távoztam.

Otthon apa fegyvertárába mentem rögtön. Vagyis a garázsba.

-Mi lehet itt,aminek úgysem venném különösebb hasznát,de értékes lehet...?-gondolkoztam hangosan,mire megakadt a szemem egy ezüstösen csillanó medálon. Egy ördögcsapda volt belegravírozva, és nagy valószínűséggel ezüstből volt...pótolható. Markomba zártam,és csak úgy kíváncsiságból megnéztem a démonok elleni fegyvereinket. Ha már ellenük kell harcolnom... Kereszt,démonűző szöveg(mintha nem magoltatta volna be velem),kősó,sóoldatból és vasszegből készült bomba szerűség és egy...kés szerű valami. Egy furcsa alakú,szintén ezüstös csillogású fegyver. 

Ezt meg mégis honnan szerezhette apám? És mi ez?

-Ez egy angyal penge.-szólalt meg egy hang a hátam mögül. Összerezzentem,és megfordultam.

-Oh,szóval angyal penge.-néztem a nem először látott ballonkabátos férfira.-Elég vagány cuccos lehet,ha démonokat öl...szóval,-tápászkodtam fel a földről,ahol eddig ültem.-vagy elmondja ki maga és mit akar,vagy kipróbálom,hogy mit tudok még vele megölni.

-Nem szeretem ha fenyegetnek.-ráncolta össze a szemöldökét,mint egy értetlen kisgyerek.-A nevem pedig Castiel. És az úr egyik angyala vagyok.

-Angyal?-nevettem fel.-Ma mindenki olyan vicces kedvében van...-tettem egy lépést felé.-Kedvesem,angyalok nincsenek.-ráztam a fejem.

-Nem viccnek szántam...-gondolkodott el,hogy mit érthettem félre.-és létezünk. Miért olyan nehéz elhinni?

-Mert már nem hiszek a mesékben...és mellesleg pont ezt mondaná egy démon is.

-Szerinted figyelmeztettelek volna,ha démon lennék?

-Nem?-néztem a hatalmas kék szemekbe,hátha ki tudom olvasni,igazat mond-e...

-Nem.

-De mégis mit akarsz? Mit tehetnék én? Mit számítok én?-tártam ki a karom,de a kérdésemre nem válaszolt. Elhallgatott,és a halántékát egy kicsit megdörzsölte két ujjával,mintha a feje fájdult volna meg.

-El kell hagynod a várost. 

-Azon vagyok,mondj valami újat... 

-Sietned kell.-mondta,és amilyen gyorsan jött,úgy tűnt el a semmibe. Még pislogni sem maradt időm. Talán elrepült? De az lehetetlen! Viszont egy angyal(ha létezik olyan lény) biztos képes lehet rá. vagy nem?

Eddig igazat mondott. Miért hazudna most...tényleg sietnem kéne. Felkaptam apa egy régi noteszét a vezetékes telefon mellől,amibe az ismerősei számát írta fel,majd a szobámba kocogtam,ahol a sporttáskámba dobtam a ruháim. Az oldaltáskámban már benne volt a telefonom,mp3-mam,az összes pénzem,kocsikulcsom,a glock-om és az ezüst tőröm bőr tokba bújtatva. Már csak a fegyvereket kell össze szednem. Az órára pillantottam. Két perc múlva ott kell lennem a boltban. Futva mentem ki a garázsba és sebtiben összeszedtem a leghasznosabb fegyvereket és két kopott könyvet. 

A bolt ajtaja csilingelve csapódott be mögöttem,mire a pultnál smároló pár szétröppent. Egy barna és egy szőke hajzuhatag pattant szét paprika piros fejjel. Josh volt az és...egy korombeli srác? És ekkor esett le a tantusz. Nem vagyok az esete...ezért nem izgattam különösebben.

-Khmm...hello.-intettem bizonytalanul,majd a szöszi srác végigsimította Josh kezét és eltűnt a raktárban.

-Hoztad az árut?

-Igen. Megfelel?-tettem le elé a medált. Ráharapott,mint valami béna kalóz az arany érmére,és nyugtázta,hogy igazi ezüst.

-Elmegy. Nesze.-csúsztatott elém egy köteg pénzt. Gyorsan átszámoltam,és észre vettem,hogy egy 50-essel több volt benne.

-Miért...?

-Ash szerint eddig te voltál a legjobb. Olyan meggyőző volt.-vágott a szavamba vigyorogva.-Tudod,nem féltékeny típus...

És össze állt a kép. Meleg a srác,de ezek szerint más lányok is bepróbálkoztak egy pici kedvezmény miatt.

-Izé...-pirultam el.-Tudod kellett az a pénz.

-Áldásom rá.-csámcsogott a rágóján.

-Azért kösz.-süllyesztettem a táskám mélyére a bankót,s kiviharzottam a boltból.

A kocsimba ülve eltettem a tárcámba és úgy döntöttem ideje meghívni magam egy ebédre vagy egy állammal arrébb.

A nap hátra levő részében az apa noteszéből kilesett cím felé autókáztam. Robert Singer házához. Tudtam,ma már nem érek oda,ráadásul sötétedik is...kerestem egy olcsó motelt,s ott szálltam meg éjszakára.

~Dean~

Nem hiszem el,hogy megint idejutottunk...

Unott fejjel támasztottam Bobby pánikszobájának csukott ajtaját,amin át kiszűrődött Sam ordibálása.

-Deeean!-szólt keservesen.-Deeean!

-Ez nem Sam.-Röppent elém a semmiből Cas.

-Tudom. De akkor is az öcsém szenved odabent.-gondolkodtam el.

-Kiheveri.-állapította meg.

-Aha...-mondtam búskomoran,és sorra villantak be a mai nap eseményei. Éhínség. A szörnyű és bizarr halálesetek,ahogy Cas elveszti az uralmat az eszköze felett,és darált hússal tömi magát.Ahogy Sam megjelent abban a gyorsétteremben,és démonvérrel megtankolva magát,kinyiffantotta éhínséget,aki egy jókora adag démon lelket evett épp meg közvetlen előtte...minden olyan gyorsan történt. Ahogy mindenki a szenvedélyébe bolondult és halt bele...kivéve engem. Én nem akartam semmit. Tudtam,hogy nincs értelme. Ha éhes vagyok,eszem. Ha inni akarok,iszom. Ha szexre vágyok,mindig akad kivel. Pincérnők tömkelege adja meg a számát nap mint nap...de mégis,legbelül fájtak a lovas utolsó hozzám intézett szavai:"Ha beléd nézek,egy nagy ürességet érzek. Nem tudod kitölteni ugye? Sem étellel,sem itallal. Még szex-el sem...Mert legbelül tudod,hogy halott vagy!"

Halott lennék? Azért mert nincs célom az életben,s vágyam? Szerintem én vagyok a legegyszerűbb ember a világon. Tudom mim van,és mit kell megóvnom. Végzem a dolgom,és nap mint nap azért élek,hogy segítsek akiken tudok. 

-Mit szólnál,ha innánk egy üveg malátából,valamint bizonyos pótanyagokból vízzel cefrézett,komlóval ízesített szén-dioxidban dús alkohol tartalmú italt?-nézett rám Cas a nagy kék szemeivel,póker arccal,mert biztos érzékelte,hogy ritka szar kedvem van. Értetlenül bámultam rá,majd leesett mit akart kérdezni szárnyas barátom...

-A sörre gondolsz?-tartottam vissza a nevetést.

-Azt hiszem ezt definiáltam épp.-gondolkodott el. Megveregettem a vállát,és a lépcső irányába tereltem.

-Hát persze,persze. Nyilvánvaló.-bólogattam vigyorogva.

-Deeean!-visszhangzott utoljára Sam hangja,majd becsuktam az ajtót magunk mögött.

-Hogy van?-gurult rögtön Bobby is a társaságunkba. 

-Nem túl jól,de két nap múlva kiürül a démonvér a szervezetéből,s rendben lesz.-válaszolt helyettem Cas. Bobby bólintott,majd begurult ő is a konyhába.

-És hogyan tovább?-tette fel a kérdést,amin én is gondolkodtam már.

-Valószínű,hogy amíg Sam teste megtisztul,addig én itt boldogítalak. Ugye nem baj? 

-Nem.-mosolyodott el az öreg.-Igazából még segíthetsz is,ha ráérsz...

-Igyekszem hasznossá tenni magam.-tettem le Cas és Bobby elé egy-egy sört.

Bobby kibontotta az övét,felét le is húzta,de Castiel csak ült és még csak felé sem szagolt a sajátjának.

-Úgy emlékszem a te ötleted volt.-mutattam a bontatlan üvegre.

-Igazából csak királyi többes volt,én nem szándékoztam veled inni. Nem szeretem az alkoholt.-mondta meg őszintén.

-Naaa,Cas,ne legyél hangulat gyilkos.-vettem el az övét is,s ittam meg.

-Azt hiszem lefekszem.-dobtam ki az üres üvegeket.

-Én még egy könyvet gyorsan átnyálazok,hátha jutok valamire.-jelentette ki Bobby.

-Én meg azt hiszem felügyelek Samre.-bólintott Cas és már el is tűnt. 

Bobby kigurult a dolgozó szobába,én meg az emeleten lévő ideiglenes szobámba mentem,ahol egy zuhany és egy pár korty erősebb pia után elnyomott az álom.

(Írói megjegyzés: köszönöm,akik olvassák a blogot és mindnyájuknak szeretnék kellemes ünnepeket kívánni! Remélem a szünetben még lesz új bejegyzés,amikben ígérem már több izgalomra számíthattok. ;))

5. Ha isten velem,ki ellenem?

~Jade~

Másnap reggel korán keltem,mivel szinte semmit nem tudtam pihenni az éjjel. Hajnali 5 óra volt,mire képes voltam szinte minden gondolatot kiölni a fejemből,és elaludni. Fél nyolckor a telefonom irritáló hangja üldözött ki az ágyból. Tegnap este sok mindent megtudtam a szüleimről. Sok olyan információt,ami nem hagyott nyugodni. Próbáltam átgondolni a dolgokat,látni a fától az erdőt,de ehhez még túl sok volt a homályos részlet. Átöltöztem,s a konyhába sétáltam a reggelizés szándékával. Annyira magányosnak,elhagyatottnak éreztem magam...Mindent megadtam volna,ha megint ott ült volna Dean,mint tegnap,de nem volt ott. Elment,Jade,elment.

Kinyitottam a hűtő ajtót,de siralmas látvány fogadott. Volt kb. két tojásom,egy liter tejem,és egy fél kg.száraz kenyerem,egy állott kolbásszal. A kolbász állaga nem volt túl bizalom gerjesztő,szerintem már ölni lehetett volna vele,annyira kemény volt,úgyhogy a kukában landolt. Rövidesen a két tojás is ott találta magát,amiknek kellemetlen szaguk volt,de igen erősen. Hál' istennek találtam a pulton egy kis gabona pelyhet,amit tejjel felöntve meg is ettem. Most jól laktam,de mi lesz holnap,vagy egy hét múlva? Már nem csak azzal kell foglalkoznom,hogy az az izé,amit tegnap este a temetőben láttam,hallottam,hanem azzal is,hogy miképp juthatnék pénzhez. De gyorsan. Vissza mentem a szobámba,és össze kapartam az összes pénzemet,amim csak volt. Kb. két bevásárlásra elég. Emellett viszont még a rezsire is elő kéne teremtenem a pénzt. Plusz a benzinre,kajára,adókra... Jesszusom,már azért is fizetnem kell,hogy van tető a fejem fölött! Ez aztán élet. Szerencse viszont a szerencsétlenségben,hogy legalább hitel nincs a házon. De biztos,hogy ezt az életet akarom? Itt maradni a házban,úgy tenni,mintha minden rendben lenne,és gürizni,hogy fent tartsam ezt a poklot. Még csak nem is szeretek itt lakni! Ezek után érthető is. Gondterhelten rogytam az ágyra,és minden erőmmel a kiutat kerestem. A fényt az éjszakában. Jézust a kápolnában...Mit beszélek? Itt fogok megrohadni az önsajnálatomban és ebben a szánalmas halálházban. Hanyatt vágtam magam az ágyon,és összeszorítottam a szemhéjaim.

-Istenem,most mutass utat!-suttogtam,pedig csöppet sem voltunk vallásos család. Apám szerint nincs isten...szerinte,ha volna,ezt nem tűrné. Csak a gonosz van,sötétségbe burkolva. Kinyitottam a szemeim,véget vetve az önsajnálatomnak,és elhatároztam,hogy járok egyet. Talán egy kis friss levegő jót tesz majd,kitisztítja s fejem. Belebújtam a vékony dzsekimbe,és elindultam a városba,kószálni egy kicsit. Sétáltam az üzletsorok mentén,a városi parkba. Ott leültem egy lócára,és felhajintottam a lábam,hogy senki se üljön mellém. Antiszoc lettem... hurrá! Fülembe raktam a fülhallgatóm,és kizártam a külvilágot. Lehet,hogy nem is kéne itt maradnom? Eladni a házat,és elmenekülni? Nem,azt nem tehetem. Biztos megbánnám. De akkor hogy kezdjek új életet,nyissak tiszta lapot,ha a múltam nem ereszt? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben,amíg arra nem lettem figyelmes,hogy "besötétedett". Felnéztem,és egy magas,szőkés barna hajú,barna szemű srác nézett rám kedvesen.

-Elállod a napot.-mordultam rá elutasítóan. Most akarom eldönteni mihez kezdjek a jövőben,nem bájcsevegni...

-Miért baj az? Te fényesebb vagy.-vetett be egy édes kis mosolyt. Ez flörtöl velem?

-Mit akarsz?-kérdeztem mogorván.

-Leülhetek?

-Nem.

-Te mindig ilyen barátságos vagy?-mosolygott továbbra is. Be kell ismernem,nagyon jól állt neki.

-Ja. Ha nem tetszik húzz el.-rántottam meg a vállam,és vissza tettem a headsetem a fülembe.

-Mit hallgatsz?-mutatott a kezemben lévő őskori mp3-ra.

-Three days grace.-néztem fel rá,és vártam a reakcióját. Elvégre ha eddig nem kopott le...

-Bírom őket.-bólintott.-Bár szerintem a Green day és a SOAD is vannak olyan jók.

Elmosolyodtam,és letettem a lábam.

-Még mindig van kedved leülni?-paskoltam meg a helyet magam mellett.

-Még szép.-kapott az alkalmon,nehogy meggondoljam magam,és elvette a felé nyújtott fél fülest.

Egy darabig némán ültünk egymás mellett,és élveztük a zenét. Néha a talpammal ütöttem a ritmust,de csak a refréneknél. Aztán megtörte a csendet.

-Bocsáss meg,de rá kell gyújtanom.-vett elő egy doboz cigit.- Nikotin hiány.-mosolyodott el gondterhelten. Mintha ez lenne az élet nagy baja...- Te dohányzol?

-Nem.-néztem a felém nyújtott szálra.-De egyszer mindent el kell kezdeni.-néztem a gyönyörű barna szempárba,és elvettem. Előkotorta ezüstös gyújtóját,és előbb az enyém,aztán a sajátját gyújtotta meg.

-Ugye a szüleid nem tépik le a fejem,hogy beleviszlek a rosszba?-kérdezte félig tréfásan,félig komolyan,és elégedetten fújt ki egy jókora adag benntartott füstöt.

-Nem.-mondtam halkan.-A szüleim már nem élnek.

-Oh.-döbbent meg.-Sajnálom.-simította meg a vállam egy kicsit habozva.

-Boldogulok. Nem kell sajnálnod.-néztem rá,és próbáltam ezeket a szavakat úgy kiejteni,hogy a legkevésbé se hangozzon maróan gúnyosnak. A kezemben a meggyújtott szál lassan égett,de nem szívtam még bele. Féltem,hogy krákogni kezdek,és még szánalmasabb leszek. Elvégre még soha életemben nem cigiztem.

-Lassan kell.-nézett a kezemre.-Beszívod,egészen le,mélyre. Hatoljon a tüdődbe,és miután átjárta azt,fújd ki.-mondta,és szemléltette is.

A számhoz emeltem és vakon követtem az utasításait. Be,mélyre,benntart,kifúj. Égetett,mart. Legszívesebben kiköptem volna a tüdőm,eltapostam volna a cigit,és otthagytam volna ezt a veszélyesen helyes srácot,de nem tettem. Volt ebben az egészben valami mámorító,valami,ami miatt ott maradtam újra és újra beszívtam a füstöt,és kifújtam.

Eleinte még idegenkedve,majd egyre gyakorlottabban ismételgettem a műveletet.

-Be sem mutatkoztam...-kezdte oldani a hangulatot,ami nem volt ellenemre.-Kayle vagyok.

-Én Jade.

-Idevalósi vagy?

-Igen. Te?

-Szintén.-sóhajtott.

-Nem szeretsz itt lakni?

-Nem igazán. Mondjuk nagy szerencse,hogy csak a nyarat és a hétvégéket töltöm itt,mert nem bírnám...Túl nyugodt ez a kisváros. Már-már ijesztően az.

-És azok a mű mosolyok minden második ember arcán? Attól engem kiver a frász!-lelkesedtem elvtársamért.

-Ugye?-vigyorgott.-Mint egy béna horror filmben. Az ember már azt várja,melyikőjük kezdi el kergetni láncfűrésszel.

Elmosolyodtam,mire egy kicsit közelebb hajolt.

-Gyönyörű szemed van.-nézte áhítattal,majd felöltött egy merev,ijesztő művigyort.-Kölcsön adod?

-Bolond.-löktem meg a vállát nevetve.

-Amúgy komolyan gyönyörű.-simított hátra egy hajtincset az arcomból. Már megint ez a duma...na majd én megmutatom neki,hogy kell valakit zavarba hozni!-Hány éves vagy?

-Miért fontos az?-szívtam egyet a cigiből,és olyan közel hajoltam hozzá,hogy az ajkam súrolta az övét,majd kifújtam. Nem,ez nem lehetek én! Magabiztos,flörtölős,szinte már-már nyomulós. Mi van velem? Ő a hibás! Ő teszi ezt velem.

-Csak...-húzódott el cékla vörös fejjel,ami megmosolyogtatott. 

-Találd ki!

-Ugye vagy már 18?-kérdezte ártatlanul,idegeskedve.

Nem tudtam sokat róla,azt sem,hogy mi a vezeték neve,vannak e testvérei...stb. Csak azt,hogy nekem rá van szükségem a feledéshez. Valakire aki olyan mint ő. Édes,szerethető,tudatlan. Aki ilyen érzéseket képes kiváltani belőlem. Szívtam egy utolsót,majd elpöccintettem a betonra a csikket. Felé fordultam,és megcsókoltam. Döbbent volt,és rideg,vártam hogy fog reagálni. Visszacsókolt,de úgy,hogy a gyomrom is beleremegett. Lágy volt,óvatos,majd egyre szenvedélyesebb. Ha nem ülök,biztos össze estem volna. Elhajoltunk egymástól,és megjátszott szomorkodással,bociszemekkel megszólaltam.

-Nem. Még csak 17 vagyok.

Elsápadt,és olyan fejet vágott mint aki citromba harapott. Már nem bírtam tovább,kipukkant belőlem a nevetés. Ilyen siralmas helyzetben képes vagyok nevetni? Én vagyok ez egyáltalán?

-Mi olyan vicces?

-Te...-mondtam még mindig a röhögéstől fuldokolva.-Nyugi,már 24 vagyok.

-24?

-Igen. Hiszel nekem?

-Hmm. Nem nézném ki belőled,de fogjuk rá. Annyira fura,hogy csak egy év van köztünk...

-25 vagy?-kérdeztem,mire bólintott.-Mesélj magadról!

-Hát,orvostan hallgató vagyok az egyetemen. Ha minden jól megy,sebész leszek. Van egy öcsém és egy húgom. Szeretem a nagyvárosi nyüzsgést,pörgést. Szüleim együtt élnek,boldogok meg minden...nincs okom panaszra.-mondta ki egy szuszra,mintha félne,hogy a tökéletes életével megbánthatna.-És te?

-Hát,4 hónapos koromban elhunyt az anyukám,apám nevelt fel. Jó gyerek voltam,apa annak ellenére,hogy nem keresett túl sokat,a tenyerén hordozott. Minden reggel összeütött valamit,és néha vacsorára is főzött,sütött valamit. Nem akarta,hogy azért mert nincs anyukám,bármivel is kevesebbnek érezzem magam. Megtanított mindenre,amit csak tudott. Ő volt a családom. Később elkezdtem az egyetemet,de nem fejeztem be. Pár napja otthagytam.

-Miért?

-Nem láttam értelmét,hisz már nem volt kit büszkévé tennem. Az apám 3 napja meghalt. Én pedig valószínű,hogy...-nem is tudtam,hogy mi lesz még velem. Hogy mit akarok,merre tartok.

-Nem kell erről beszélned,ha fáj...

-Csak akkor fáj,ha egyedül vagyok. Akkor viszont nagyon.-néztem a szemébe. Kereste a szavakat,vártam mire fog kilyukadni.

-Nem tudom meddig leszek itthon,mert az egyetemen épp szünetünk van,de ha vágysz valaki társaságára,hívj fel nyugodtan.-vett elő egy tollat a zsebéből,és megfogta a kezem. Felírta a számát a kézfejemre,de nem engedte el.-Van kedved sétálni?

-Van.-mondtam,elvégre mit veszíthetek. Kedves,okos,helyes és ártalmatlan. Egy álom.

Nem tudta,hogy elengedje-e a kezem,vagy sem,így éppen hogy csak hozzá ért. Én pedig szorosan rákulcsoltam az ujjaim az övére. Biztonságot nyújtott,és valami furcsa szikraként bejárta az egész testem. Bár örökké tartana...

Teltek a napok,s a találkozásunk óta mindennap találkoztunk. Jó érzés volt otthon hagyni a magányt,sétálgatni,hambizni,beülni egy-egy filmre,együtt pöfékelni a parkban...annak ellenére,hogy sosem voltam "átlagos tini"(már a tini kort is kinőttem),most egy kicsit annak éreztem magam. Az elmúlt 5 napban egy cukormázas rózsaszín köd körül ölelt,akárcsak Kayle karja. Csodás volt....

Tegnap viszont valami egészen megváltozott. A máskor visszahúzódó Kayle-t alig bírtam levakarni. Követelőzően csókolt,taperolt. Nem vagyok "prűd",de azért ez nagyon korai. Bunkó beszólásokkal és szexista viccekkel "színesítette a napom". Este épp hogy csak megszabadultam tőle. Lehet,hogy nem is az az ember,akinek a parkban mutatta magát. Ha ma sem javul a helyzet,én nem tűrök tovább. Kiadom az útját. Kettőre beszéltük meg,hogy átjön,addig egész délelőtt azon agyaltam,miképp jöhetnék rá,hogy mit is láttam akkor éjjel a temetőbe. Már ha láttam valamit. Egyre inkább kezdtem elbizonytalanodni. Egy módja van. Felfegyverkezem,és elindulok a temető melletti erdőrészre. Átfésülöm...De menni fog ez egyedül? Nincs senkim aki ne nézne őrültnek,ha egy 17-es glock-kal és egy táskányi fegyverrel elhívnám,hogy fedezzen amíg én szörnyet ölök. Régen apával vadásztunk párban,én voltam a "szárnysegédje". Vittem a fegyvereket,fedeztem... 

Pár perccel kettő után csengettek. Kayle volt az egy szál vörös rózsával a kezében.

-Szia.

-Hello.-álltam az ajtóban úgy,hogy ne érezze,hogy behívnám...érezze csak azt,hogy az orrára vágnám.

-Figyelj,tudom,hogy tegnap nagyon bunkó voltam veled,és megértem,ha nem állsz még készen a szintlépésre,de szeretnélek kiengesztelni.-adta át a virágot.

-És mégis hogyan tervezed ezt a kiengesztelést?-kérdeztem,mire előhúzott egy DVD-t a háta mögül. Titanic.- Ugye ez csak valami rossz vicc?

-Nyugi,nem ez van benne.-szórakozott az arckifejezésemen.-a Kör. Csak a haverom mikor kölcsönkérte rátérdepelt a dobozára,szóval az széttört.

-Így már mindjárt más.-álltam odébb. Besétált mellettem,és körültekintett.-Szép kis ház.

-Kösz.-vetettem oda. A tegnapi után már nem is olyan vonzó,mint amikor a parkban először találkoztunk,bár most azt hiszem kezdtem megenyhülni feléje.

-Indíthatom?-mutatott a nappaliban lévő TV-re és DVD lejátszóra.

-Persze.-fordultam be a konyhába,valami rágcsa után kutatva. 

Nem ment be a nappaliba,hanem utánam jött a konyhába,és becsukta maga mögött az ajtót. 

-Tudod sokáig eljátszottam volna még veled.-kezdte,mire megfagyott az ereimben a vér. Ez nem egy jó mondat kezdete...-Lehet a végén még a derekadat is beadtad volna,és nem csak Lucifer dicséretét zsebeltem volna be. De hát a nagyfőnök nem adott több időt...azt mondta,nem fogsz keresztbe tenni neki. Nem azért tört elő a ketrecből,hogy aztán pont te öld meg...-ez meg miről beszél? A sátánról? Na jó,itt valami nagyon nem stimmel.-Szóval bocsi,de azt hiszem meg kell ölnöm téged...

-Micsoda? Ez nem vicces Kayle! Hagyd abba!-szóltam rá,hátha csak egy rossz viccet próbál elsütni. Közelebb lépkedett,én pedig hátráltam,míg a konyhapultba nem ütköztem. Felkaptam egy kést,és rá szegeztem.-Hallod? Hagyd abba. 

-Kayle azt hiszem nem hall. Már egy ideje...-vigyorgott fölényesen,majd koromfeketére váltott a szeme. Démon.-Ja és ne hadonássz azzal a fogpiszkálóval cica,még a végén megvágod magad.

-Mit akarsz?

-Már mondtam. Megölni téged. Ez a parancs.

-Miért is?

-Mert valaki tart tőled valamiért. És annak a valakinek sokkal tartozom.-egyre közelebb jött,mire az asztal körül keringtem,és beszéltettem. Időt kellett nyernem.

-Mióta vagy benne?-szegeztem neki a kérdést,ami mióta rám villantotta fekete szemeit,bennem motoszkált.

-Már lassan két napja. Szegény srác...,már akkor befellegzett neki,amikor szóba állt veled.-mondta flegmán.-Na,de mi lesz? Meddig járkálunk körbe-körbe? Nem mered belém süllyeszteni a kést? 

Nem reagáltam,csak hátráltam automatikusan,majd egy óvatlan pillanatban a markomba zártam a sószórót.

-Tudhattam volna. Annyira egyszerű lesz megölnöm téged. Gyenge vagy és gyáva. Nem jó kombináció.-rázta a fejét.-Így még csak nem is lesz élvezetes.

-Te szegény.-gúnyolódtam,majd az arcába dobtam egy marék sót. Kezét a szemére tapasztotta,mert valószínűleg oda is jutott jócskán. Futásnak eredtem,egyenesen a szobámba. Bereteszeltem az ajtót,és elé toltam a komódot is. Az íróasztalomhoz léptem,és hosszas borogatás,keresgélés után megtaláltam a fekete alkoholos filcem,amivel a szőnyegem alá ördögcsapdát rajzoltam. Hatalmas dübbenés. Majd még egy. És még egy. Beakarja rúgni az ajtóm. Kapkodva rajzoltam meg az utolsó vonásokat,majd gyorsan visszahajtottam rá a szőnyeget. Kitartóan püfölte az ajtót,mire az betört,és a kis éjjeli szekrényt is magával sodorta.

-Te ribanc.-indult meg dühösen,majd a torkán akadt a szó.-Komolyan ennyire hülyének nézel?-mutatott a szőnyeg sarkára. Felgyűrődött. Kikerülte a csapdát,és megmarkolta a nyakam. Többször is megütött egymás után. Az orrom vérzett,nehezen kapkodtam a levegőt is. Tudtam,hogy vesztettem. Nincs már több fegyverem,csapdám,trükköm. Erőfölényben volt. Még egy darabig ütlegelt,majd elengedett. A földre rogyva öklendezni kezdtem,fél kezemet az oldalamra tapasztva. Vért köhögtem.

-Látom nehezen akarsz meghalni...De rásegítek.-Lépett elém. A hajamba markolva felrántott a földről,és egy éles tárgyat döfött a mellkasomba. Éreztem,ahogy áttépi a penge a szöveteim,és a sebből ömleni kezd a vér. Elengedett,de most már végleg az utolsó dolog amit hallottam a koponyám hangos csattanása a kemény parkettán. Minden elsötétedett.

Az erdőben ébredtem,annál a kis pataknál,ahová kisgyermekként mindig is imádtam kijárni. Hogy kerültem én ide? Hisz meghaltam... De ha meghaltam,ki ez a ballonkabátos,fekete hajú,kék szemű pasas,aki kifejezéstelen arccal áll tőlem egy méterre?

Félve néztem rá,és teljes testemmel felé fordultam.

-Ez a mennyország?-kérdeztem bizonytalanul a férfit.

-Nem.-mondta. Vártam,hátha folytatja,de úgy tűnt,számára ez a "nem" egy elégséges és kielégítő válasznak felel meg.

-Akkor?

-Nem értenéd.

Már megint ez a rövid,mondok is meg nem is...

-Figyelj. Azt hiszem én most per pillanat "egy kicsit halott vagyok",szóval hálás lennék,ha nem húznád az időt,és kiböknéd hol vagyunk. Ja,és azt is elárulhatnád,hogy ki vagy. 

-Nem haltál meg.

-Mi?

-Nem vagy halott. Nagyon is élsz. Az elméd és egy párhuzamos dimenzió kombinációjának hajlított világában vagyunk. 

-Igazad van,tényleg nem értem. De,most tegyük fel,hogy hiszek neked,-böktem rá.-mégis hogy kerültem ide?

-Én hoztalak el.

-Miért? És ki vagy mi vagy te,hogy ezt megteheted? 

-Az lényegtelen,hogy én ki vagyok. Te segítséget kértél a mennytől,amit meg is kaptál. Mert nem vagy átlagos ember. Más vagy. Csak még nem tudom miért. Az volt a feladatom,hogy megértessem veled,miért nem lehet normális életed. Hogy miért nem lehet senkid. Üldöznek a démonok téged,és az összes embert aki valaha is fontos lesz számodra.-mondta.

-Én? Segítséget? Mikor?-majd eszembe jutott,amikor az ágyamon hanyatt fekve azt suttogtam,"Istenem,most mutass utat!".-Te vagy isten?-kérdeztem elkerekedett szemmel.

-Nem.-rázta meg a fejét,s közelebb lépett. Meg sem várta a reakcióm,kezét a homlokomra tapasztotta.

Zihálva ébredtem a saját ágyamon. Az órámra néztem. Nyolc óra öt perc. A tükörhöz rohantam,és... semmi. Ugyanabban a világos farmerben és fekete pulóveremben voltam,mint amikor megismerkedtem Kayle-al a parkban.Nem voltak sebhelyeim,a padlón sem volt ördögcsapda. Mintha ez az egész meg sem történt volna. A konyhába rohantam,ahol a mosogatóba rakott gabonapelyhes tál árválkodott. Hihetetlen. 

~Dean~

-Sam megvagy még?-kurjantottam el magam az ágy szélén ülve a vécé felett görnyedő öcsémre nézve.

-Sajnos.-mondta két öklendezés közben.

-Fel a fejjel. Vagyis inkább ne...

-Ha-ha-ha-hoa...-És egy újabb adag hányás placcsant a vécébe.

-Én mondtam tegnap,hogy nem kéne annyi tequilát innod. 

-Jó'vanna. Utólag mindenki okos.-húzta le a hányadékot. Szédelegve a mosdó kagylóhoz sétált,és megmosta az arcát.

-Indulhatunk?-türelmetlenkedtem. Elvégre Bobbynak nagy hírei vannak...elvileg.

-Pillanat. Te Dean,-állt meg előttem.-ugye tegnap nem mondtam valami olyat amivel megbántottalak? Olyan furán viselkedsz. Esküszöm,csak a pia beszélt belőlem...

-Nem.-vágtam közbe. Nem miatta van.-De azért szerintem egy fogmosás nem ártana...vagy egy tictac.-toltam félre.

-Oh.-esett le neki,és elő is kotorta a fogkeféjét,és visszaindult a fürdőbe.

Tíz perc múlva már a hotel kulcsaival babrált. 

-Miért nem záródik ez a hülye ajtó?-rángatta a kilincset.

-Mondjuk,mert a másik kulcs zárja?-néztem másnapos testvéremre,aki a minibár kulcsát erőszakolta be a zárba.

-Oh.-mondta megint.

-Na engedj ide.-furakodtam az ajtóhoz,majd egy kis hadakozás után bezártam.-Inkább hagyd rám a komolyabb agymunkát igénylő "küldetéseket".-gúnyoltam.

-Olyan vicces vagy...

Beszálltunk az impalába,és felcsendült az egyik örök kedvencem. ACDC Highway to hell. Feltekertem a hangerőt,hogy elnyomjam Sam nyöszörgését,s röpke másfél óra alatt Bobby-hoz értünk. Biztos nagyon várhatott minket,mert rekord sebességgel gurult ajtót nyitni.

-Sziasztok. 

-Hello Bobby.-kerültünk beljebb.-Mi a helyzet?

-Mint már korábban is említettem,találtam valamit.

-Na,ne sejtelmeskedjünk,ki vele! A Lucifer üggyel kapcsolatban?-reménykedtem.

-Mással nem is foglalkozok,már hetek óta.

-Mit?-kérdezte Sam.

-Mivel megölni nem lehet,vagy csak mi nem tudjuk,hogy hogy kell,ezért oda kell vissza zárni,ahonnan kijött.

-A ketrec?

-Bingo.-nézett Sam-re.-Na,de ne bámulj,mintha én szartam volna a spanyol viaszt! Ezt Gabriel már rég elmondta. Most inkább arról lenne szó,hogy miképp bővíthetjük a kollekciót.-mutatott az asztalon heverő magányos gyűrűre. A háborúéra.

-Hogy?-kérdeztem.

-Egy szomszédos városban elég sanszos,hogy éhínség tevékenykedik. Tegnap kaptam a hírt. Egy szerelmes pár konkrétan széttépte egymást.

-Valentin napon?

-Bizony. Egy másik férfi pedig halálra ette magát. Pedig gyomorgyűrűje volt... Úgy érzem érdemes lenne elugranotok. Ez bizony ő lesz.

-Kösz Bobby.-veregettem meg a vállát,és már fél lábbal kint voltam a házból.-Elképesztő vagy!

Negyed óra múlva már a város egyik kávézójában ettük eltolódott reggelinket.

-Borzalmas.-nézett megvetően Sam a baconos sajtburgeremre,s újabb falatot tömött a szájába a salátás omlettjéből.

-Mi van? A reggeli a nap legfontosabb étkezése.-bölcselkedtem.

-Na de akkor is...Ez nem egészséges.

-Ahh,a koleszterin szintem lesz az utolsó dolog,ami miatt most aggódnom kéne. Tudod, közeleg az apokalipszis. Ugye emlékszel még rá? Egy pár kedves tollasseggű barom épp kotonként akar minket használni!-ment fel bennem hirtelen a pumpa. Nem tudom miért,hisz általában higgadtan kezelem a dolgokat,de ez...

-Jól van,nyugi.

-Nem,nem nyugi Sam!-löktem a burgerem a tányérra.-Belénk akarnak bújni,hogy aztán lejátszhassák a kis csatájukat,aminek mi emberek isszuk meg a levét. Olyan mintha egy bárd lebegne állandóan a fejünk fölött. Nem tudjuk mikor csap le. Lehet hogy nem látszik rajtam,de ez azért egy pöttyet aggaszt!

-Én ezt megértem. Engem is rosszul érint,de össze kell tartanunk. El kell viselnünk egymást,mert együtt erősebbek vagyunk. Külön-külön könnyű prédák lennénk. 

-Ezzel tisztában vagyok.

-Így legalább egyikünk sem mond igen-t.

-Ez is igaz. De tudod mi a leggázabb az egészben?

-Mi?

-Hogy az angyalok a rossz fiúk. Azok,akikhez annyian imádkoznak. Akik elég hatalmasak ahhoz,hogy egy csettintéssel egy gumiszobába zárjanak,teljesen ártalmatlanná téve,gondolok itt a megboldogult Gabrielre,vagy nemes kézrátéttel kiégessék a szemedet...ja,és szárnyaik is vannak. Attól tartok,ehhez kevesek leszünk.-sóhajtottam.

-Kit érdekel? Mi pedig egy fekete impalával szeljük az utakat! Legyűrjük ezt is,mint mindent! Megszerezzük a gyűrűket,és visszaküldjük Lucifert oda ahová való!-biztatott,már jóval józanabban mint reggel volt.

Ez a jó Sam-ben. Akármilyen idegesítő is tud lenni néha,azért szónokolni,azt tud. 

-Én befejeztem. Te?-tereltem a témát,mert egy kicsit szégyelltem a kirohanásomat. 

-Mindjárt.-kapta be az utolsó "harit".

Visszavittem a tányérokat,és kifizettem. Sammel immár teli hassal,és magabiztosan huppantunk be a kocsi ülésére. Ideje egy újabb gyűrűre szert tenni...