~Sam~
-Nem,Bobby,nem.(...) Tudjuk, nem lesz gáz. Megmondom neki. (...)Nincs szükség segítségre,megoldjuk. (...) Persze, benézünk. (...)Tudom,hogy már nem sok időnk van. (...) Tudom. Miért kell mindig az orrom alá dörgölni?(...) Aha,mintha nem tudnám!-horkantottam.-És biztos,hogy nem! Na hello.
Kinyomtam a telefont,és az anyós ülésre hajintottam. Elegem van már,hogy folyton csak azt hallgatom,hogy az én hibám az egész apokalipszis. Nem értik,hogy nem voltam tisztában azzal,hogy mit teszek. Azt hittem jót cselekszek,segítek a világon. Ehelyett most azért hajtunk Deannel,Bobbyval és Cas-sel,hogy helyre hozzunk mindent. Lucifert igaz,hogy én szabadítottam ki,de valakinek meg kellett löknie az első dominót is...ez pedig Dean volt. Erre pedig már természetesen senki nem emlékszik. Forrt bennem a düh,de el kellett fojtanom. Megint. Csak nyelni a srácok utalásait,és állni a pillantásukat nap mint nap. Az imént is volt szerencsém Bobby egy pár "kedves" szavához. De nemsokára vége lesz. Vége kell,hogy legyen. És én leszek az aki ennek az egésznek véget fog vetni,én aki elindítottam. Nekem kell. Becsaptam a vén tragacs ajtaját,amit Bobby adott kölcsön,hogy haza tudjak jönni,mert Dean "nem ért rá",és a motel szoba felé mentem. Elővettem a kulcsot,és benyitottam. A cuccaink az ágyon,Dean pedig a fürdőszobában épp arcot mosott,és a törölközőbe temetve az arcát artikulátlanul valami "Sammy?"félét kérdezett.
-Igen.-sóhajtottam. Már rég nem sérelmezem a Sammy becenevet,úgysem változik már meg Dean,de hazudnék,ha azt mondanám,hogy szeretem ha így hívnak. Mikor tizenéves voltam,kifejezetten utáltam. Túl lekicsinylő volt,és mint minden tini,felnőttnek akartam tűnni,nem pedig egy kisgyereknek...ezt a patáliát elnézve viszont szívesen lennék újra kamasz.
-Oh,jó hogy jössz. Össze pakoltam.
-Azt látom.-mustráltam az ágyra lökött táskákat.-Miért is?
-Bobby hívott,azt mondta nézzünk be hozzá. Talált valamit. Vagyis nem biztos,hogy tárgy az a valami.-morfondírozott.
-Vagy két órája jöttem tőle!-háborogtam.-Én ma már biztos nem ülök kocsiba!-dörzsölgettem lüktető halántékom."És Bobbyból is elég volt mára!"gondoltam.-Maradjunk még,csak ezt a napot. Holnap hajnalban indulhatunk.-vettem kicsit halkabbra,és könyörgőbbre a hangszínem,mire megadóan feltette a kezét.
-Rendben,kis mufurc. Nyugi.-vettette oda félvállról.-Hogy van Bobby? Jól viseli?
Az asztalhoz léptem,és felbontottam egy sört. A bátyám is oda sétált,majd követte a példám,és az ágyra ülve itta az ő sörét.
-Nem igazán. Tudod milyen neki a tétlenség...olyan mint egy tövis,jó mélyen a talpában. Hajtaná a vadász ösztön,de nem mehet.-mondtam.
Kezdett szépen,lassan minden ellenszenvem elreppenni Bobby iránt. Elvégre,ha úgy veszem,szinte miattam rokkant meg. Inkább lábon szúrta magát,mint hogy megöljön.
Dean csendben bólintott,s az utolsó korty sörét is felhajtotta.
-Terv?-húzta fel a szemöldökét,amit egy gyilkos,"Másfél órán át vezettem, egy ócska vasban ülve,mert te épp elvoltál foglalva,és tettél rá,hogy hogy jutok el a motelhoz,úgyhogy pihenni akarok!" nézéssel díjaztam.-Jól van,lépek is.-intett,és felkapta a kabátját.
-Hová?
-Az út túloldalán van egy jó kis bár. És hé,a tollas seggűek ránk fenik a foguk...ennél erősebb kell.-mutatott a sörre.- Jössz?-kérdezte.
-Most nem,egy kicsit kifújom még magam. De később átmegyek.
-Rendben.-hallottam,de már csukódott is az ajtó,én pedig lassan tovább kortyolgattam a söröm. Magamra maradtam a gondolataim ördögi mókuskerekében. Elővettem a fém italos flaskám,amit elnézve eszembe jutott,amikor még nem alkoholt,hanem Ruby vérét tároltam benne. Mámorító volt az a hatalom,de amekkora bajt okoztam vele...már nem hiányzik. Szomorúan húztam meg,és dőltem hanyatt a kemény ágyra.
~Jade~
-Na,nem,nem lehet,biztos megőrültem.-suttogtam magam elé.
-Jade,kicsim,én vagyok!
Az erdő felől jött. Ez nekem sok. El kell innen tűnnöm.
-Ne hagyj egyedül,annyi ideje vártam rád!-kezdte megint,mire futólépésben siettem a kocsihoz vissza,és téptem fel az ajtaját. Beültem,becsaptam az ajtót s amilyen gyorsan csak tudtam beindítottam.
-Kérlek!-szólt újra. Remegett a kezem,a szívem vadul dobogott. Még mindig hallom...nem lehet,ELÉG! Mielőtt a gázba tapostam volna,az erdő felé pillantottam,de nem láttam őt. Csak a bokrokat,a fiatal és idősebb fákat,és... az ott egy szempár? Koncentráltam,hátha többet is láthatok,de amilyen hirtelen felbukkant,olyan gyorsan tűnt el. Remek,biztos már skizofrén is lettem.
-Látni akarlak. Gyere hozzám!
-Még mit nem!-gondoltam,s rátapostam a pedálra. Mint aki a törvény elől szökik,pillanatok alatt eltűntem a temetőből.
Őrült tempóban vezettem haza,és ezer meg ezer gondolat cikázott a fejemben. Zavart voltam és ijedt. Miközben egy régi kocsma előtt hajtottam el könnycsepp szökött a szemembe. Elhomályosult az út,csak pacákat láttam. Fél kézzel letöröltem a szememben gyülekező könnyeket,de abban a pillanatban vettem észre,hogy valaki kilépett a kocsim elé. Gyorsan a fékre tapostam,és a lendülettől a fejem előre bicsaklott,s lefejeltem a kormányt.
-A kibaszott életbe!-káromkodtam az orromra tapasztott kézzel. Vérzett. Megtöröltem a kabátom ujjával, és tekintetem arra a szerencsésre emeltem,akit kis híján elütöttem. Nem kis meglepetésemre Sam állt meglepődve a kocsi orránál,még mindig dermedten a félelemtől. Nem látszott teljesen józannak,de ez most kifejezetten az előnyömre vált,mert gyorsan hátratolattam,és kihasználva a fényszóróm erős,vakító fényét,továbbhajtottam.
Még mindig zaklatott voltam,eztán még a lelkiismeret furdalás is gyötört,hogy se szó se beszéd otthagytam a megilletődött srácot. De megfegyelmeztem magam,és minden erőmmel azon voltam,hogy az útra tudjak koncentrálni. Pillanatok alatt hazaértem,leállítottam a motort,de nem szálltam ki. Kezembe temettem az arcom,és próbáltam teljesen kiüríteni az elmém és tisztán látni a dolgokat. Akkor kezdjük az elején. Nem lehet az anyám,biztos csak valami lény szórakozik velem. Elvégre apa elhamvasztotta anyát. Lehetetlen,hogy a szelleme legyen. Vagy netán valami személyes tárgyába kapaszkodik,ami az erdőben maradt. És ha tényleg az ő szelleme,hogy bizonyosodjak meg róla? Nem ellenőrizhetem,hisz nincs is róla emlékem,nem is ismertem! Semmit nem tudok róla. Keserves sóhaj kíséretében csaptam be az ajtót, és zártam be a kocsit. Ütemesen csoszogott a tornacipőm a házhoz vezető járdán, orromban véres zsepi fityegett. Pompás voltam. Elég volt a világból,abból,hogy minden rossz és gonosz szinte már üldöz,abból,hogy már nincs senkim,és ha az anyagiakat nézem,semmim. A hűtőhöz léptem,majd egy üveg borral a szobámba sétáltam. Ezem legalább van.-húztam keserű mosolyra a szám. A "lakosztályomba" érve cipőstől mindenestől az ágyra vetődtem,és felbontottam a "vacsorámat,lelkem gyógyírjét". Sokáig csak a plafont bámultam,és azon merengtem,mennyire üres lett hirtelen az életem...és hogy van e még értelme élnem. Néha számhoz emeltem az üveget,és élveztem ahogy a hideg ital forró perzselést okoz a testemben. Ez az egy örömöm maradt...az alkoholizmus. Erős kifehezés ez egy korombeli lánytól,de kövezzetek meg,így érzem. Fél órán át fürödtem az önsajnálatban,majd eszembe jutottak apám egykori szavai: "Ha erős vagy,segíts a gyengén. Ha gyenge vagy,ne várd meg,míg eltaposnak. Állj fel és küzdj!" Nem sok ilyen költői kirohanása volt,egyszerűen élt és egyszerűen mutatta ki az érzelmeit,de amikor ehhez hasonló arany igazságokat mondott,a végén mindig elviccelte. De most nem nevettem el magam a bölcs szavakon és az utánuk sem jött poén. Most éreztem át igazán,hogy mit is akartak jelenteni. Félre raktam a bort és felültem. Nem ilyennek akarna látni a családom. Nem ilyen gyengének,aki az első akadálynál elhasal. Harcosnak neveltek. Ideje küzdeni. Szédelegve mentem a zuhanyzóba,ahol egy kis hideg zuhany kijózanított a kezdeti mámorból és elkezdtem gondolkodni. De úgy igazán. Nem tudom mi kattanhatott be,vagy ki,de hirtelen,mintha megszűntem volna érezni. Nem éreztem fájdalmat,bűntudatot,önsajnálatot. Semmit. Hosszú idők óta semmit. Felemelő volt. Csak járt az agyam,szinte hallottam ahogy kattognak a fogaskerekek. Ha meg akarom oldani az ügyet,akkor a legelején kell kezdeni. Felvettem a dzsekim,és felmentem a padlásra. Reményeim szerint ott több is van,mint patkányok...talán ott a megoldás. Hűvös volt, néhány helyen még a levegő is csontfagyasztó volt. Rengeteg kartondobozzal,elfeledett holmival találtam szembe magam. Zseblámpám fényével,elégedett fejjel végigpásztáztam a terepet,és elolvastam a dobozokon lévő feliratokat. "Gyerekruhák". "Kinti játékok". "Kacatok". Ez a doboz már felkeltette az érdeklődésemet,így hát boldogan túrtam bele. Voltak itt régi plüssfigurák,kötelezőolvasmányok,térképek,konyhai eszközök,kinder figurák,egy pár csillogós hajcsat,és egy megkezdett sál,pamutgombolyaggal és kötőtűvel. Elmosolyodtam,aztán gondosan visszahajtottam a tetejét. A következő dobozon ez állt:"Fénykép albumok". Türelmetlenül, bontottam ki a dobozt. Három nagy méretű családi album volt benne. Magam alá húztam egy elnyűtt plédet,és a zseblámpám fényénél belelapoztam. Az első kép egy ultrahangfelvétel volt. Vagyis egy kimerevített kép. Furcsa kis paca voltam. Kivettem,megfordítottam,és mintha aranyból lett volna,olyan óvatossággal simítottam végig a karaktereken. Ez nem apa írása. Tanulmányoztam a kacskaringós betűket. Anyáé. Óvatosan,mint valami szent ereklyét,úgy csúsztattam vissza a tartóba. A következő képen már anya és apa álltak egy kórház várótermében. Teljesen megbabonázott anya látványa. Fekete,hosszú haja volt,akárcsak nekem,de a szeme piszkos zöld,szinte szürke volt. Mosolya igazi örömről árulkodott. Tovább lapozva már egy kicsit gömbölyűbb hassal öleli apát,aki épp a feje búbjára ad egy puszit. Ezen egy apró faház előtt állnak,egy patak mellett. A következő képen apa ül a kocsijában,és anyára nevet,aki ezt mindenképp megakarta örökíteni.A gondtalanabb és fiatalabb kiadású apáról süt a szeretet. Igazán szerelmes lehetett anyába. Ezt követően már anya felhúzott pólóval,óriási pocakkal pózolt a kamerába. A következőn már én is rajta vagyok. Pici és kopaszka voltam,de ahogy a képen ölelt anya,mindent megadtam volna,hogy újra ott lehessek. Jó néha eljátszani a gondolattal, mi lenne,ha nem vesztem el akkor az anyukám. Nem lett volna apa sem vadász, s még most is élne. Lenne családom,s az lenne életem legnagyobb tragédiája, hogy kifogyott a szájfényem. Egy kicsit lapozgattam még,s visszaraktam az albumokat,és egy másik doboz felé nyúltam. Az volt rá írva, hogy "Kate". Azonnal felbontottam,hisz tudtam,hogy ebben lesznek anya holmijai. Az első dolog ami a kezembe akadt,egy pulóver volt. Ezzel takarta le apa a dobozban lapuló kincseket. A ruhadarabon még mindig érződött egy vaníliás parfüm illata,amit még anya fújhatott rá. Alatta egy bekeretezett kép volt,amin anya és apa ölelik át egymást,köztük pedig én voltam egy hordozóban. A kép mellett egy apró doboz volt. Kibontottam. Egy pici kulcs és egy pár ezüst és arany ékszer kapott benne helyet. A kulcs jobban felkeltette az érdeklődésemet,mint az ékszerek,így azt a zsebembe is süllyesztettem.Visszazártam a ládikát,és feltúrtam a dobozt. A legalján,egy rakás regény alatt valami naplóféleséget találtam,ami egy kis lakattal le volt zárva. Hát ide való vagy,tapogattam meg a zsebem alján heverő kulcsot. Hónom alá kaptam a naplót, majd vissza pakoltam a kivett tárgyakat a helyükre. Elindultam,le a lépcsőn,be a házba,ahol azonnal kinyitottam a becses kincsemet.
"Kedves naplóm!
Lehet nyálas ezt így indítani,de sok minden történt velem,amit most úgy érzek ki kell írnom magamból. Gyűlölöm,hogy nincs ki,akinek ezeket elmondhatnám,csak egy tépett kis füzet. Miután karambolt szenvedtünk,anyám testileg és lelkileg is megrokkant. Anya fél lábára megsántult,de sajnos apa rosszabbul járt,aki az életéért küzd. Akárhányszor szóba hozom,veszekedés a vége,mert anya nem akar beszélni az állapotáról. Szerinte nem tartozik rám. Nem fogom fel,miért távolodott el ennyire tőlem. Ha nem veszekszünk,akkor épp vagy ittas állapotban a kanapén döglik,vagy alszik. Hihetetlen milyen gyorsan fordulhat át egy ember élete álomból rémálomba. Egy perc alatt történt,mégis úgy érzem egy életen át fog tartani."
"Kedves naplóm!
Ma ismét bementem a kórházba apám felől érdeklődni. Gyanúsan hallgatagok voltak az orvosok,apa gépe pedig gyászosan pittyegett. Már egy hete kómában fekszik. Anya egyre elviselhetetlenebb,én pedig egyre zavartabb vagyok. Nem bírok koncentrálni semmire. Régebben jeleseim voltak csak,most viszont rengeteget rontottam. Mit is beszélek...nem okolhatok mást,a saját kudarcaimért. Össze kell szednem magam!"
"Kedves naplóm!
Már vagy fél éve nem írtam,aminek oka is volt. Apámat reménytelennek nyilvánították,s lekapcsolták a gépről. Anyámmal szörnyű együtt élni. Állandóan iszik. A nyáron pincérnőként összeszedett pénzemből tanulok most,abból állom a könyveim és az írószereket. Már vagy 4 csekk hever az asztalon befizetetlenül. Lassan a házat is elviszik felőlünk."
"Kedves naplóm!
Nem is értem miért nem égettelek el eddig,hisz csak a múlt fájó emlékeit idézed fel bennem. Most nem lehetek szomorú,most nem sírhatok. Szeretnem kell,csak ez számít. Termékeny négy évet tudhatok magam mögött,amiben könnyek és öröm is van bőven. Nővérem apa temetésére hazalátogatott és összekaparta anyám a padlóról. Kisegítette egy kis pénzzel,amennyi épp elég volt az elmaradt törlesztő részlegek befizetésére. Fél évre rá megismerkedett egy férfivel. Teljesen megbabonázta,újra házasodott. Már az elején tudtam,hogy nem jó emberrel köti össze az életét(bár hiába mondtam neki),de nem hallgatott rám és a megérzésemre. elvégre számára csak egy "taknyos" voltam. Nem javult a viszonyunk,olyanok lettünk,mint tűz és víz. Egy év után abból a tenyérbe mászó féregből egy állat lett. Verte anyám,és miden keresetét eljátszotta. Mikor mondtam anyámnak,hogy adja ki az útját,azt állította,szereti,és csak hirtelen felindulásból tette,de megbánta. Sajnos nem eléggé,mert ez heti rendszerességgel ismétlődött. Ki sem akartam lépni a szobámból. Egyszer viszont nagyon dühbe gurult,s eltörte anya kezét. Be akartam vinni a kórházba,de akkor ért haza a játékteremből. mondtam neki,hogy csak röntgenre vinném be,de azt hitte el akarjuk hagyni. Akkor emelt rám kezet először és utoljára. Megütött,kétszer. Mire a harmadik elől kitértem,és teljes erőmből sípcsonton rúgtam. Míg a földön fetrengett többször is bele rúgtam. Hozzá vágtam mindent ami a kezem ügyébe került. Még az éjjeli lámpát is a vázával együtt. A szobám ajtajában megálltam,és vissza néztem anyámra,akinek a tekintetéből egyértelműen látszott kinek az oldalán állt. Nem az enyémen. Aznap este hallottam a kulcsra zárt ajtómon át beszűrődő veszekedést,sírást,és az én ócsárlásomat. Én voltam az agresszív,én. Épp azt beszélték,hogy mivel még csak 17 vagyok,nem dobhatnak ki,de egy nevelő otthonba beadhatnak. Már éjfél volt,a kisírt szemhéjaim ólom súllyal le akartak csukódni. De nem aludhattam el. Az éjjeliszekrényemen lévő vizet az arcomba löttyölem,így maradtam fent hajnal 2-ig. Akkorra lepte be a házat a síri csend. Megszűnt a sustorgás,a papucsok halk csoszogása is. Fogtam a hátizsákom,és összepakoltam. Ruhákat,pénzt,és a naplóm. Nem hagyhattam itt. Kimásztam az ablakon,és megszöktem. Egészen hajnal hétig jártam az utakat,amikor egy szomszédos kisvárosba értem. Egy kávézóban megreggeliztem,és tovább sétáltam. Ameddig csak bírtam. Nem tudtam,hol fogok aludni,de az volt az igazság,aludni sem akartam. Kb. 6 óránként betértem egy egy presszóba,és ittam egy csésze kávét. Fájt a lábam,és már vagy 8 településsel odébb járhattam,amikor hajnal 4-kor egy kocsi lassított le mellém.
-Kéne egy fuvar?
A hang irányába fordultam. Akkor láttam meg először Őt. Már akkor is éreztem iránta valamit,de ez csak akkor lett igazi szerelem,amikor megszökött velem. Együtt kezdtünk új életet,együtt építettük fel a közös jövőnk. És most,hogy újra megtanultam szeretni, két csodás év után megkérte a kezem. Rég nem voltam ilyen boldog. Talán sosem."
"Kedves naplóm!
Feleség. Soha nem hittem volna,hogy valaha ez leszek,azt meg pláne nem,hogy anya is. De most egy hónappal az esküvőnk után,ami mellesleg csodás volt,itt ülök a fürdőszobában,a hideg csempén,és a kezemben lévő terhességi tesztet. Pozitív. Nem tudom,hogy mondjam el Dan-nek..."
"Kedves naplóm!
Egyszer minden véget ér,mint tudjuk. Ideje megírnom utolsó soraimat. Már bőven egy éve,hogy a fiók aljára süllyesztettelek,most is csak a véletlen sodort a kezeim közé. Gyerek fejjel kezdtem ezt a kis naplót vezetni,és felnőtt nőként,sőt mi több,anyaként hagyom abba. Már nem érzem szükségét,hogy kiírjam az érzéseimet,gondolataimat,mert van egy csodás férjem,aki meghallgat,és egy édes egy hónapos kislányom,aki beragyogja a mindennapjaimat. Az életem megy tovább a saját kerék vágásában,és élem az életem. Mindennapi problémák fogják nehezíteni a napjainkat,amikkel egy családként küzdünk majd meg."
Becsuktam a vékonyka könyvet,és nagyot sóhajtottam.
-Kár hogy már csak egyedül én harcolok.
