~Jade~
-Anyám borogass!-motyogtam magam elé,miközben csipás szemmel hadonásztam az éjjeliszekrényen lévő telefon felé.-Ki az az állat,aki reggel 5-kor hív?
-Hallo?-köszörültem meg a torkom.
-Kivel beszélek?-szólt bele egy idős hölgy.
-Már megbocsásson,de én vagyok a hívott fél. A minimum,hogy tudja,ki vagyok!-csattantam fel.
-Micsoda illetlenség...Adja már Charlest,Julie!
-Julie? Chalrest? Az meg ki?
-Az én kedvesem. Hol van?
-Téves hívás.-nyomtam ki anélkül,hogy bármi egyebet is mondtam volna.
Remek. Szóval ennél a pontnál lőttek az elképzelésemnek,hogy legalább kialszom magam. Így is hajnali fél kettő körül nyomott el a buzgóság,most meg...áh,mindegy,visszafekszem.
Fél órányi hánykolódás után egy frissítő zuhany mellett döntöttem. Jobb mint hülyeségeken agyalni az ágyban fekve. Hajat is mostam,loboncomat próbáltam minél szárazabbra törölni,mert olyan luxuscikkről nem gondoskodtam,mint például egy hajszárító. De hát ez az én formám. A derékig érő fekete hajam két naponta kell mosni,és mindenbe bele akad amibe csak tud. Olyan is volt már,hogy ráültem! Én meg nem hoztam hajszárítót...ez egy hatalmas no comment.
-Nem ez a frizura való egy vadásznak.-morogtam fésülködés közben.-Ideje lenne levágni.
Most úgy is van egy kis pénzem...csak akad egy jó fodrász a közelben.
Miután a hajam megszáradt,felraktam egy leheletnyi sminket,hogy eltüntessem a karikákat a szemem alól. Az "alvós pólómat" egy fekete 'I don't care about your feelings!' feliratúra cseréltem,ami mellesleg az egyik kedvencem volt,s belebújtam indigókék farmerembe. Fél hét. Felmarkoltam a kulcsom,és szedtem a lábam meg sem állva a legközelebbi kávézóig. Ott ittam egy expresszót,majd fizetéskor felöltöttem a legtinilányosabb arcom,s társalogni kezdtem.
-Nagyon tetszik a hajad.-mosolyogtam a rá mutatva. Messziről kiszúrtam,hogy festett szőke.-Ki a fodrászod?
-Eva. Eva Smith.
-Nem igazán ismerem a környéket. Átutazóban vagyok. Elmondanád hol találom?
-Persze...vagy két sarokkal lejjebb van egy szalonja. Könnyen felismerhető,csupa rózsaszín cukiság az egész.
Ekkor kezdtem elbizonytalanodni.
-Cukiság?
-Hát tudod...aranyos rózsaszín csengő,szőrös tapéta...-olvadozott.-Sok csillámporral! Tudja,hogy csábítsa be az embereket.
-Ahaa...-mondtam elnyújtva. Hát ez NAGYON nem az én világom. Mindössze annyi a baj,hogy ebben a kis városban nem hiszem,hogy egyhamar találok mást. Hallgattam még egy darabig a nyavalygását,de mire levakartam,már azt is megbántam,hogy megszólítottam.
Lenni,vagy nem lenni? Benyissak,vagy elfussak? Hányjak ettől a sok pinktől,vagy törjön rám az epilepsziás roham? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel érkeztem meg az említett szalonba. Végül egyszer élünk alapon benyitottam. Az a sok rózsaszín és lila ami fogadott,kb. 5másodperc után már irritált.
-Szia.-lépett elém egy emo lány. Fekete vállig érő haja volt,ami fél szemét eltakarta,fekete nadrágja szintén fekete halálfejes pólóval. Szemöldökében,orrában és szájában piercing,csuklóján bőr karkötő virított. Érdekes jelenség ebben a királylányos közegben,az biztos.-Miben segíthetek?
-Te vagy Eva?
-Nem. Én a lánya vagyok. Együtt visszük az üzletet...csak sajnos a berendezésekbe nem szólhatok bele.-fintorgott amikor észrevette,hogy lila csillámpor tapadt egyik ujja végére. Dörzsölte egy darabig,de viszonylag hamar feladta.
Hirtelen egy hidrogén szőke,kicsit dundi asszony penderült be csiripelve a szobába.
-Megyek Nora kedves,öblítsük le a festéket!-csilingelte,miközben hatalmas műkörmeivel hadonászott.
Valószínű a lány észrevette a zavart arckifejezésem,ezért mosolyogva megszólalt.
-Mindig ilyen.-legyintett.-De ha nem akarsz még várni rá vagy egy órát,hozzám jöhetsz. Épp szabad vagyok...
-Szuper.-vágtam a szavába.-Akkor kapok a lehetőségen. Hogy is hívnak?
-Kim.-felelte.
-Kimantha szívem,ide adnád légyszíves a bontófésűt?-kérte a nő.
-Igen anya.-forgatta a szemét,majd rám nézett.-Menj el a folyosó végéig,majd jobbra van egy szoba,berendezve kellékekkel. Ülj be,mindjárt megyek.
Így is tettem. Kim gyorsan megérkezett,s miután elmondtam az elképzelésem,munkához is látott. Szűk egy óra után a tükör előtt elképedve néztem a vállig érő vörös loknijaimat. Elképesztően nézett ki.
-Tetszik?-kérdezte félve,meglátva elmerengő arckifejezésem.
-Hogy tetszik-e? Imádom.-mosolyodtam el végre. Régen már beakartam festetni a hajam,de apa nem engedte,pláne nem ezt a színt. Megvoltak a maga előítéletei,nekem pedig csak annyi volt a dolgom,hogy megfeleljek az elvárásainak.
-Huhh.-fújta ki magát.-Amúgy jól is áll az arcodhoz...de egy kicsit fiatalít. Hány éves vagy?
-Huszonnégy.-mondtam unottan,mert tudtam,hogy nagyon nem nézné ki belőlem.
-Hűha. Nagyon...
-Nem látszik?
-Nem.-mosolygott rám.-De sebaj,legalább mindig letagadhatsz vagy 5 évet. Azért később még jól jöhet.
Bólintottam,majd kifizettem Kim munkáját és visszamentem a motelba. Most már tényleg mennem kell. Ha így haladok,sosem érek el ehhez a bizonyos Robert-hez. Gyorsan összekapkodtam a cuccaim,és leadtam a kulcsom a portásnak.
Szűk két óra múlva egy magas,kékes szürke házhoz értem,ahol milliónyi kocsi volt. Rozsdástól a halálra deformáltig minden megtalálható volt. Egymás hegyén hátán. Egy kicsit ijesztő volt maga az épület...robosztus felépítésű,mindenhol fák övezték. De Mr.Singer bizonyára jó ember. Vagy ha nem az lenne,hagyott volna minket ott és akkor meghalni. Nem szabad engednem az ijedős,paranoiás énemnek(akármennyire is könnyű lenne elképzelni,hogy ebben a házban simán lehetne embereket ölni,anélkül,hogy arról bárki is tudomást szerezne...). Meg kell próbálnom megbízni a pasasban. Kiszálltam,és átvetettem vállamon a táskám. Ahogy haladtam előre,minden lépésemnél a csípőmnek ütődött. Semmi pánik. Nyugtattam némán magam. Nem nagyon szeretek ismerkedni,s új közegbe kerülni,de úgy néz ki meg kell szoknom. A bejárat előtt álltam,készen kopogni,mikor csörömpölésre lettem figyelmes. Vagy 20 méterrel odébb valaki egy kocsi alatt feküdt és azt szerelte. Valószínű ő lesz az,a sok kocsiból megállapítható a szenvedélye.
-Mr.Singer?-köszörültem meg a torkom a járgány mellett.
-Majdnem.-jött egy tompa hang alóla.-Ki keresi?-kászálódott ki a kocsi alól...
-Dean?
Megtörölte kézfejével a homlokát,s egy kis gondolkodás után fel is ismert.
-Jade? Mit keresel te itt?
-Robert Singert. És te?
-Én itt lakom. Legalábbis egy ideig.
Felszaladt a szemöldököm kb.a homlokom közepéig,ezért folytatta.
-Olyan nekem és Samnek az öreg,mint az apánk. Jó ember. Miért jöttél hozzá?
-Hosszú történet. De dióhéjban,segítségre van szükségem. A démonok a nyomomban vannak. Nem menekülhetek. Nem mintha nem akarnék...nem tudok. Előbb vagy utóbb úgyis megtalálnának,és megölnének. Vagy rosszabb. Szóval legalább harcolva érjen utol a vég. Meg akarok tanulni vadászni.
-Nem tetszik ez nekem... Miért üldöznek a démonok. Mit akarnának tőled?
-Elvileg különleges vagyok.
-Miből veszed?
-Egy angyal mondta. Belemászott az elmémbe. Valami látomásszerűségbe vitt,ahol meghaltam cirka egy héten belül. Megöltek,azért mert valakinek nagyon az útjában vagyok.
-Honnan tudtad,hogy hová gyere? Ismered Bobby-t?
-Apám füzetében találtam meg a címét és a telefonszámát. Ő volt az aki 23 és fél éve megmentette apám és az én életemet. Lelőtte azt a vérfarkast,ami anyámat széttépte. Gondoltam,ha apám megtanította küzdeni,talán rajtam is segítene.
-Lehet...de én még mindig nem tartom jó ötletnek,hogy vadász legyél. Ugye tudod,hogy onnan már nincs visszaút?-nézett rám aggodalmasan hatalmas zöld szemeivel.
-Tudom. De látsz jobb megoldást?-kérdeztem,majd elgondolkodott.
-Valószínűleg az a legjobb,ha megtudod védeni magad.-jelentette ki.
Ez után egy kínos tíz másodpercen át néztük egymást,mire újra megszólalt.
-Gyere,bekísérlek.-azzal elindultunk az ajtó felé.
Odabent már takarosabb volt a ház,olyan hely,ahol szívesen élne az ember. Kandalló,képek a falon,könyvek,polcok,konyhával és szobákkal. Átlagos volt,de valamiért különleges is.
-Bobby!-kurjantotta el magát Dean.-Vendéged van!
-Itt vagyok.-jött a férfi hangja valami iroda szerűségből.
-Jó napot.-köszöntem udvariasan,mire rám nézett.
Egy nagyon réginek tűnő,koszos baseball sapka volt a fején,idős arcát szakáll keretezte. Szeme egy kicsit karikás volt,s fáradt. Nem lehet egy leányálom vadásznak lenni. De a fickó tud valamit,ha megérte a boldog 50-et talán. Kockás ing volt rajta,előtte valami régi könyv hevert. Nem láttam miben ült az íróasztal mögött,gondoltam egy szék,de eléggé meglepődtem,mikor kiderült,hogy az igazából egy kerekes szék. Elém gurult,s kezet nyújtott.
-Bobby Singer.
-Jade Evans.-ráztam kezet.
-Ismerjük mi egymást?-merengett el egy darabig.
-Régről,de igen. Az apámra talán jobban emlékszik. Dan Evans. 1990. nyara,Ohio. Megmentette az életünket. Egy vérfarkastól.
-Azt hiszem emlékszem rátok. Sajnálom édesanyádat.-nézett a szemembe.-Apád hogy van?
-Nos,nem a legjobban...pár napja meghalt.-mondtam ki,és legyűrtem a gombócot,ami a torkomba gyűlt.-Igazából a segítségére lenne szükségem.
S elmondtam neki mindent,töviről hegyire...Érdeklődve hallgatta,vele együtt Dean is,aki az ajtófélfának dőlve figyelt minket.
-Szóval ezért jöttem magához.
-Én nem igazán tudok neked segíteni,-mutatott a lábaira-de talán Sam és Dean igen.-sandított a fiúra.
-Bobby.-köszörülte meg a torkát Dean.-Azt hiszem Sammy-re még várnunk kell egy darabig...
-Egyre jobban van.-tűnt fel a semmiből,egy ballonkabátos fazon.-Már nem ordítozik annyira,és a hallucinációi is elmúltak. Talán még egy napot várunk,és rendben lesz.
Ekkor ismertem fel. Ez ő...
-Castiel?-szólaltam meg bizonytalanul.
-Igen. Te ki vagy?-kérdezte,de nagyon nem kellett volna...itt szakadt el bennem valami. Tettem pár lépést felé,és a háta mögött lévő falnak löktem. Elkaptam a kabátja szélét,s egy röpke pillanat alatt az angyal pengét-amit muszáj magamnál hordanom-a torkának szegeztem. Döbbenten bámult rám,látszott rajta,hogy nem tud hova tenni.
-Hogy van képed?-húztam össze a szemem.
-Hóhóhó.-rángatott le Dean róla.-Nyugi,mindenki tegye magát takarékra.
-Ez a köcsögláda volt az az angyal,aki mindennemű segítség nélkül magamra hagyott,s egy beteg jövőbeni izébe zárt,ahol mondhatni kicsináltak. És azt állítja nem ismer?! Konkrétan miatta hagytam ott mindent. Miatta nem ihattam békében halálra magam,és folytathattam szánalmas életemet. Valami igaz is volt abból amit mondtál?-néztem a kék szemű férfira.
-Esküszöm,hogy még életemben nem láttam ezt a lányt.-szuggerálta Bobbyt és Deant.
-Hiszünk neked Cas,oké? De ha nem te voltál,ki szórakozott vele?-mutatott rám.
-Nem tudom. Bár tudnám...-mondta,és elbizonytalanodtam,a nap során már sokadjára. Túl őszintének tűnt.
-Figyelj,-fordult hozzám Dean.-Cas jó srác,velünk van. Biztos vagyok benne,hogy nem tenne olyasmit,amivel ártana egy ártatlan embernek,ok nélkül. Pláne nem hazudna. Nem tud...az angyalokat így rakták össze. Én,Sam és Bobby is bízunk benne. Kiérdemelte. Szóval csak arra kérlek,hogy adj neki egy esélyt. Ismerd meg,bízz benne. Kérlek.
-Rendben.-hunytam le a szemem.-Sajnálom.-nyújtottam kezet Castielnek,aki csak állt,és nézte.
-Ilyenkor neked is kezet kell nyújtani.-tanácsolta Cas-nek.
-Értem.-bólogatott bőszen,s megfogta a kezem. Én megráztam,s elengedtem.
-Szóval.-szólalt meg az egy ideje hallgató Bobby.-Dean,vállalod a lány kiképzését?
Láttam,hogy elgondolkodik,majd elmosolyodott.
-Hogyne. Remek lesz.-vigyorgott,mire megforgattam a szemem. Ez a srác sosem áll le az utalgatásokkal? Nem elég,hogy tisztában van vele,mennyire helyes,és cuki,ezt még ki is használja.
-Oké,akkor mikorra jöjjek?
-Jönni? Hová mész?-ráncolta a homlokát Bobby.
-Hát,valahol aludnom is kell,szóval talán egy közeli motelbe...-feleltem.
-Nem lehet. Ha annyira a nyomodban vannak,veszélyes lehet az egyedül lét. Itt nagyobb biztonságban vagy,velünk.
-Biztos nem leszek a terhetekre?
-Nem hiszem. Amúgy is,annyi szoba van ebben a hatalmas házban...ugye Bobby?-kérdezte Dean.
-Igen.
-Köszönöm.-mosolyogtam az öregre.-Behozom a cuccom a kocsiból.
Az ideiglenes szobámnak kék falai voltak,egy nagy ágya,s két éjjeli-és egy gardrób szekrénye. Volt egy ablak is,ami az erdőre nézett.
-Neked nincs jobb dolgod?-cukkoltam Deant,aki az ágyon fekve nézte hogyan pakolok.
-Nem igazán.
-Mi van a kocsival?
-Amit javítgattam? Ócska vas,nem nagyon lehet vele mit kezdeni. Egy kis alkatrész csere,és nyomás mérés...nem váltottam meg a világot.
-Mi van Sam-mel?-érdeklődtem,miközben a felsőimet raktam vállfára,s akasztottam be a szekrénybe.
-Volt egy ügy,ami egy kicsit szétkapta...-a hangján éreztem,hogy nem szívesen beszél erről.-a pánikszobában gyógyul,Castiel felügyelete alatt.
-Pánikszoba? Jó tudni,hogy itt olyan is van...Ez a Castiel,egy angyal,mint azt már tudjuk.-raktam ki az utolsó nadrágom is a sporttáskámból. Berendezkedtem.-Eddig fogalmam sem volt,hogy léteznek angyalok. Mesélj róluk,kérlek!-ültem le mellé az ágyra. Elég közel voltam hozzá,hogy érezzem a kölnije és az olajos verejték illatát.
-Hát,elég nagy taplóarcok. Már amikkel eddig össze futottunk. Arra vannak programozva,hogy Isten parancsát kövessék,tűzön-vízen át. Nem törődnek az emberekkel-akiket amúgy védeniük kéne-és érzékenyek az egójukra.
-És miért más Castiel,mint ők?
-Az hosszú történet,de lényegében,ő képes arra amire a többi angyal nem. Érezni. Bűntudatot,boldogságot,empátiát...emberi dolgokat. Ezért otthagyta a mennyeket,hogy a mi oldalunkon harcoljon. Többször is kihúzott minket a csávából,és az életét is adná értünk. Sammel szinte a családunk tagjának tekintjük. Valamiféle öcsikének,aki mindent újnak lát,elsőnek próbál,érdekesnek talál...
Ehhez nem nagyon tudtam mit hozzá fűzni,csak babráltam az órám pántját. Sóhajtottam.
-Baj van?-vonta fel a szemöldökét,ami az isten szerelmére is,irgalmatlanul jól állt karizmatikus arcához.
-Nem,csak egy kicsit talán irigy vagyok. Mármint Sam-re,meg rád.
-Miért?-tette fel a kérdést úgy,mint aki nem hisz abban,hogy bárki is irigyelhetné őket.
-Egyszerűen csak azért,mert vagytok egymásnak. A jóban,rosszban,mindig egymás mellet. Sosem lesztek egyedül. Nem tudjátok,milyen rossz is az,ha az ürességet csak a szívdobbanásotok tölti meg némi zajjal...s néha arra vágytok,hogy az is adja már fel végre.
-Sok mindent átéltünk már. Elvesztettük egymást egy párszor. De mindig össze tartunk.-óvatosan a kezemre tette a kezét.-Nehogy azt hidd,hogy egyedül vagy. A család nem ér véget a vérrel.-mosolyodott el.-Na,lépek is,elugrok a városba kajáért. Totál kihalt a frigó.-azzal feltápászkodott és magamra hagyott a bennem dúló érzelmekkel,feldolgozatlan információkkal.
