9. "Csak öljetek meg..."

~Sam~

Rendesen lesokkolt a lány látványa. Nem gondoltam volna, hogy valaha újra látom,pláne nem kifulladva Deannel a földön fetrengve,nevetgélve. Azt hittem még mindig otthon egy gubóban ül és az apját gyászolja...ez lenne a normális,nem? Hisz idő kell az embernek a tovább lépéshez és a fájdalom leküzdéséhez,legalábbis szerintem...Vagy csak elfojtja? Mellesleg legutóbb még hollófekete hosszú haja volt,most meg váll alá érő vörös...nem tudok kiigazodni a lányon. Más,mint a többi,nem olyan "tömeg". Kevésbé kiismerhető,ami egy kicsit megrémít. Ami viszont fontosabb,mit kereshet itt?
-Mi van?-nézett rám Dean,aki még mindig szaporábban szedte a levegőt,de vette a fáradtságot,s félre húzódott velem.
-Hogy mi van? Ember,én voltam két napig elzárva a pánik szobába,s mire kijövök ez fogad?!-néztem rá feldúltan.-Esetleg elmondhatnád mi a rák van...-javasoltam.

-Nos,akkor dióhéjban..-kezdett bele,s öt perc alatt elmagyarázta a dolgokat és kifújta magát.-Erről maradtál le.
A döbbenet kiült az arcomra,agyamban kattogott minden fogaskerék.
-Szerintem meg kéne vizsgáltatni Cas-sel a lányt.-nyögtem ki nagy ötletem. Elvégre,ha üldözik,bizonyára van valami indoka.-Ha nincs nála semmi ami úgymond tárgyi érték,s kellhet a démonoknak,minden bizonnyal ő az lesz az,aki kell nekik. Tud valamit,ami kell nekik.
Láttam rajta,hogy ellenkezni akar,de végül nem tudott értelmes indokot felhozni,hogy miért is ne tehetnénk.
-Szólok neki.-mondta és Jade után indult,aki idő közben már bement.
Én pedig utána indultam természetesen. Mielőtt beléptem volna,megkapaszkodtam az ajtófélfában,mert egy pillanat alatt úgy megszédültem,hogy képes lettem volna hanyatt vágódni... talán még nem vagyok 100%-on. Fejem lüktetése lassan alábbhagyott,s kitisztult előttem a kép.
-Biztos?-nézett Dean kedvesen a lányra. Évek óta nem láttam ilyennek. Talán a törődés apró szikrája csillant a szemében?
-Igen. De csak ha nem fogok belehalni.-nevetett fel kínosan Jade,de mi nem osztoztunk a jókedvében.-Ugye nem halálos?-várt megerősítést.
-Hát,-vette át a szót Cas.-az emberi lélek nagyon törékeny. Nem könnyű úgy megérinteni,hogy ne károsodjon. De ígérem óvatos leszek.
-Oh,akkor ennek most meg kéne nyugtatnia?-pattant fel idegesen a kanapéról és a hajába túrt fél kézzel.
-Talán.-húzta össze szemét Cas,mint aki nem érti,miért pánikolt be. A lány méregette,s gondolkozott egy darabig,majd csak annyit mondott:
-Rendben. Csináljuk.
Leültettem egy székre,Bobby pedig hozott egy bőrszíjat.
-Az meg miért kell?-érdeklődött.
-Szerintem jobb lenne,ha ráharapnál.-mondta az öreg.-Mocskosul fog fájni.
-Ezt honnan veszed?-kérdezte Dean.
-Gondolom nem kellemes érzés,ha egy angyal turkászol a lelked közelében...
Miután minden készen állt,Castiel megkért,hogy segítsek neki.
-Harapj rá.-tettem a szájába Jadenek az övet és ő engedelmeskedett. Castiel feltűrte az ingét és kezével szinte könyékig elmerült a lány hasürege és mellkasa közötti részben. Furcsa fényesség támadt,ami valószínű a lélekből eredhetett. Még soha nem láttam ehhez hasonlót. Jade csak behunyt szemmel ült,keze ökölbe szorult,teste megfeszült és fújtatott. Hatalmas erő kelhetett ahhoz,hogy türtőztesse magát.  Rohadtul nem lettem volna a helyében.

Pillanatokkal később Castiel elborzadva rántotta ki a kezét,de olyan gyorsan,hogy elvesztette az egyensúlyát és hátra esett.

-Mi történt?-guggoltam le a padlón elterült mellé.-Meg vagy haver?

Bólintott.

-De azt hiszem  megégetett.-nézett fel Jade-re,aki csak ült a helyén és értetlenül meredt ránk,majd eldobta az övet.

-És akkor mi van?-húzta fel a szemöldökét.-Mit jelent ez?

-Mi folyik itt Cas?-segítette fel Dean és aggódó tekintettel nézte Cast és a lányt felváltva.

-Azt hiszem...-nyelt egyet.-Hogy...talán...

-Az Isten szerelmére,nyögd már ki!-mordult rá idegesen Jade.

-Te nem vagy ember. 

~Jade~

Szerintem sokkot kaptam. Üres tekintettel bámultam a ballonkabátos angyalt,míg engem 4 szempár nyársalt fel. Nem tudtam megszólalni,megmozdulni és még a légzés is nehezen ment. Felfordult a gyomrom.

-Ezt hogy érted?-kérdezte Dean Castieltől fel-alá járkálva.

-Úgy,hogy a testében nem csak egy lélek van.

-Megszállták?-szállt be Sam is.

-Nem teljesen. Mármint,önmaga,de nem emberi értelemben. Ott van az a lélekfoszlány a testében,amit nem tudni honnan származik,s egyre csak nő,miközben az emberi lelkét gyengíti. Szép lassan feléli azt. 

-És lehet hogy...

-Átveszi felette az uralmat.-fejezte be Sam Dean megkezdett találgatását.

-Rosszul vagyok.-suttogtam,és már rohantam is a mosdóba. Ennyit a gondtalan,vidám napomról. A gyomrom rendszertelen összehúzódások közepette adta ki a tartalmát,miközben én görcsösen markoltam a WC hideg peremét. Arcomat sós könnyeim áztatták,testem némán még a zokogás is rázta. Vagy egy tíz percig térdepeltem a hűvös csempén,mikor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.

-Bejöhetek?-kérdezte Dean.

-Nem.-nyöszörögtem szipogva,mire bejött.-Minek kérdezed,ha úgysem érdekel a válasz?

-Udvariasságból.-húzódott óvatosan mosolyra a szája.-Jól vagy?

-Úgy nézek ki?-bunkóztam.-Csak öljetek meg oké? De ne legyen nagyon fájdalmas. Szenvedtem már eleget.-vetettem neki a hátam a falnak.

-Miért ölnénk meg?

-Mert egy szörnyeteg vagyok. Vagy leszek. Vagy lehetek. Mindegy. A lényeg ugyan az. Nem vagyok ember.

-Nem mindegy...Nem tettél még semmi rosszat,sőt mi több,a jó úton jársz. Elvégre vadász akarsz lenni,nem?

-De.

-Mellesleg nekünk,vadászoknak nem szokásunk feladni. Biztos van rá mód,hogy eltávolítsuk az az izét. Amint kiderítettünk,hogy mi is az pontosan.

-Akár veszélyes is lehet. Rátok és másokra nézve.-mondtam szomorúan.-Vállalnátok a kockázatot,hogy egy időzített bombával éltek?

-Sosem voltunk ijedősek.-vont vállat.-Gyere,szedd össze magad,és pihenj egy kicsit.-mosolyodott el bátorítóan,és felsegített a földről. Szédelegve arcot mostam és kiöblítettem a számat,de még mindig vadul lüktetett a fejem,melynek következtében az egyenesen járás sem lett az erősségem. Meg a talpon maradás sem. Dean észrevette ezt,s hagyta,hogy belé kapaszkodva tántorogjak fel a lépcsőn. Hirtelen fekete pöttyöcskék kezdtek el a szemem előtt táncot járni,mire megrogytak a térdeim és összeestem. Gyűlöltem,hogy ilyen gyenge vagyok,s neki ezt látnia kell. Az egyik kezével átkarolt,majd a hónom alá nyúlt,a másikat pedig a térdhajlatom alá tette,s felemelt. 

-Miért?-kérdeztem,mikor az ágyamba helyezett és betakart.

-Mit miért?

-Miért vagy velem ilyen kedves?-kérdeztem a könnyeimmel küzdve,mert úgy éreztem,hogy kicsit sem érdemeltem meg ezt a fajta bánásmódot. Nem szolgáltam rá arra,hogy befogadjanak,gondoskodjanak rólam,s védjenek. Ahogy a takaró végigterült testemen,szemhéjaim pillanatok alatt elnehezedtek,s lecsukódtak. Nem bírtam tovább ébren maradni. Válasz nélkül maradtam.

*U.I.:Bocsánat,hogy hosszú ideig nem írtam,csak időközben egy másik blog írásába is belekezdtem,s bevallom az egy kicsit jobban lekötött. Akinek van esetleg kedve,nézzen be! http://bvbhungarianfanfiction.blogspot.hu/  Ígérem igyekszem itt is gyakrabban posztolni,és ennél jóval hosszabb fejezeteket hozni. Ez egy kicsit rövidke lett. Amolyan életjel szerűség. Ölelem minden kedves kitartóan látogató olvasóm! ♥*