9. "Csak öljetek meg..."

~Sam~

Rendesen lesokkolt a lány látványa. Nem gondoltam volna, hogy valaha újra látom,pláne nem kifulladva Deannel a földön fetrengve,nevetgélve. Azt hittem még mindig otthon egy gubóban ül és az apját gyászolja...ez lenne a normális,nem? Hisz idő kell az embernek a tovább lépéshez és a fájdalom leküzdéséhez,legalábbis szerintem...Vagy csak elfojtja? Mellesleg legutóbb még hollófekete hosszú haja volt,most meg váll alá érő vörös...nem tudok kiigazodni a lányon. Más,mint a többi,nem olyan "tömeg". Kevésbé kiismerhető,ami egy kicsit megrémít. Ami viszont fontosabb,mit kereshet itt?
-Mi van?-nézett rám Dean,aki még mindig szaporábban szedte a levegőt,de vette a fáradtságot,s félre húzódott velem.
-Hogy mi van? Ember,én voltam két napig elzárva a pánik szobába,s mire kijövök ez fogad?!-néztem rá feldúltan.-Esetleg elmondhatnád mi a rák van...-javasoltam.

-Nos,akkor dióhéjban..-kezdett bele,s öt perc alatt elmagyarázta a dolgokat és kifújta magát.-Erről maradtál le.
A döbbenet kiült az arcomra,agyamban kattogott minden fogaskerék.
-Szerintem meg kéne vizsgáltatni Cas-sel a lányt.-nyögtem ki nagy ötletem. Elvégre,ha üldözik,bizonyára van valami indoka.-Ha nincs nála semmi ami úgymond tárgyi érték,s kellhet a démonoknak,minden bizonnyal ő az lesz az,aki kell nekik. Tud valamit,ami kell nekik.
Láttam rajta,hogy ellenkezni akar,de végül nem tudott értelmes indokot felhozni,hogy miért is ne tehetnénk.
-Szólok neki.-mondta és Jade után indult,aki idő közben már bement.
Én pedig utána indultam természetesen. Mielőtt beléptem volna,megkapaszkodtam az ajtófélfában,mert egy pillanat alatt úgy megszédültem,hogy képes lettem volna hanyatt vágódni... talán még nem vagyok 100%-on. Fejem lüktetése lassan alábbhagyott,s kitisztult előttem a kép.
-Biztos?-nézett Dean kedvesen a lányra. Évek óta nem láttam ilyennek. Talán a törődés apró szikrája csillant a szemében?
-Igen. De csak ha nem fogok belehalni.-nevetett fel kínosan Jade,de mi nem osztoztunk a jókedvében.-Ugye nem halálos?-várt megerősítést.
-Hát,-vette át a szót Cas.-az emberi lélek nagyon törékeny. Nem könnyű úgy megérinteni,hogy ne károsodjon. De ígérem óvatos leszek.
-Oh,akkor ennek most meg kéne nyugtatnia?-pattant fel idegesen a kanapéról és a hajába túrt fél kézzel.
-Talán.-húzta össze szemét Cas,mint aki nem érti,miért pánikolt be. A lány méregette,s gondolkozott egy darabig,majd csak annyit mondott:
-Rendben. Csináljuk.
Leültettem egy székre,Bobby pedig hozott egy bőrszíjat.
-Az meg miért kell?-érdeklődött.
-Szerintem jobb lenne,ha ráharapnál.-mondta az öreg.-Mocskosul fog fájni.
-Ezt honnan veszed?-kérdezte Dean.
-Gondolom nem kellemes érzés,ha egy angyal turkászol a lelked közelében...
Miután minden készen állt,Castiel megkért,hogy segítsek neki.
-Harapj rá.-tettem a szájába Jadenek az övet és ő engedelmeskedett. Castiel feltűrte az ingét és kezével szinte könyékig elmerült a lány hasürege és mellkasa közötti részben. Furcsa fényesség támadt,ami valószínű a lélekből eredhetett. Még soha nem láttam ehhez hasonlót. Jade csak behunyt szemmel ült,keze ökölbe szorult,teste megfeszült és fújtatott. Hatalmas erő kelhetett ahhoz,hogy türtőztesse magát.  Rohadtul nem lettem volna a helyében.

Pillanatokkal később Castiel elborzadva rántotta ki a kezét,de olyan gyorsan,hogy elvesztette az egyensúlyát és hátra esett.

-Mi történt?-guggoltam le a padlón elterült mellé.-Meg vagy haver?

Bólintott.

-De azt hiszem  megégetett.-nézett fel Jade-re,aki csak ült a helyén és értetlenül meredt ránk,majd eldobta az övet.

-És akkor mi van?-húzta fel a szemöldökét.-Mit jelent ez?

-Mi folyik itt Cas?-segítette fel Dean és aggódó tekintettel nézte Cast és a lányt felváltva.

-Azt hiszem...-nyelt egyet.-Hogy...talán...

-Az Isten szerelmére,nyögd már ki!-mordult rá idegesen Jade.

-Te nem vagy ember. 

~Jade~

Szerintem sokkot kaptam. Üres tekintettel bámultam a ballonkabátos angyalt,míg engem 4 szempár nyársalt fel. Nem tudtam megszólalni,megmozdulni és még a légzés is nehezen ment. Felfordult a gyomrom.

-Ezt hogy érted?-kérdezte Dean Castieltől fel-alá járkálva.

-Úgy,hogy a testében nem csak egy lélek van.

-Megszállták?-szállt be Sam is.

-Nem teljesen. Mármint,önmaga,de nem emberi értelemben. Ott van az a lélekfoszlány a testében,amit nem tudni honnan származik,s egyre csak nő,miközben az emberi lelkét gyengíti. Szép lassan feléli azt. 

-És lehet hogy...

-Átveszi felette az uralmat.-fejezte be Sam Dean megkezdett találgatását.

-Rosszul vagyok.-suttogtam,és már rohantam is a mosdóba. Ennyit a gondtalan,vidám napomról. A gyomrom rendszertelen összehúzódások közepette adta ki a tartalmát,miközben én görcsösen markoltam a WC hideg peremét. Arcomat sós könnyeim áztatták,testem némán még a zokogás is rázta. Vagy egy tíz percig térdepeltem a hűvös csempén,mikor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.

-Bejöhetek?-kérdezte Dean.

-Nem.-nyöszörögtem szipogva,mire bejött.-Minek kérdezed,ha úgysem érdekel a válasz?

-Udvariasságból.-húzódott óvatosan mosolyra a szája.-Jól vagy?

-Úgy nézek ki?-bunkóztam.-Csak öljetek meg oké? De ne legyen nagyon fájdalmas. Szenvedtem már eleget.-vetettem neki a hátam a falnak.

-Miért ölnénk meg?

-Mert egy szörnyeteg vagyok. Vagy leszek. Vagy lehetek. Mindegy. A lényeg ugyan az. Nem vagyok ember.

-Nem mindegy...Nem tettél még semmi rosszat,sőt mi több,a jó úton jársz. Elvégre vadász akarsz lenni,nem?

-De.

-Mellesleg nekünk,vadászoknak nem szokásunk feladni. Biztos van rá mód,hogy eltávolítsuk az az izét. Amint kiderítettünk,hogy mi is az pontosan.

-Akár veszélyes is lehet. Rátok és másokra nézve.-mondtam szomorúan.-Vállalnátok a kockázatot,hogy egy időzített bombával éltek?

-Sosem voltunk ijedősek.-vont vállat.-Gyere,szedd össze magad,és pihenj egy kicsit.-mosolyodott el bátorítóan,és felsegített a földről. Szédelegve arcot mostam és kiöblítettem a számat,de még mindig vadul lüktetett a fejem,melynek következtében az egyenesen járás sem lett az erősségem. Meg a talpon maradás sem. Dean észrevette ezt,s hagyta,hogy belé kapaszkodva tántorogjak fel a lépcsőn. Hirtelen fekete pöttyöcskék kezdtek el a szemem előtt táncot járni,mire megrogytak a térdeim és összeestem. Gyűlöltem,hogy ilyen gyenge vagyok,s neki ezt látnia kell. Az egyik kezével átkarolt,majd a hónom alá nyúlt,a másikat pedig a térdhajlatom alá tette,s felemelt. 

-Miért?-kérdeztem,mikor az ágyamba helyezett és betakart.

-Mit miért?

-Miért vagy velem ilyen kedves?-kérdeztem a könnyeimmel küzdve,mert úgy éreztem,hogy kicsit sem érdemeltem meg ezt a fajta bánásmódot. Nem szolgáltam rá arra,hogy befogadjanak,gondoskodjanak rólam,s védjenek. Ahogy a takaró végigterült testemen,szemhéjaim pillanatok alatt elnehezedtek,s lecsukódtak. Nem bírtam tovább ébren maradni. Válasz nélkül maradtam.

*U.I.:Bocsánat,hogy hosszú ideig nem írtam,csak időközben egy másik blog írásába is belekezdtem,s bevallom az egy kicsit jobban lekötött. Akinek van esetleg kedve,nézzen be! http://bvbhungarianfanfiction.blogspot.hu/  Ígérem igyekszem itt is gyakrabban posztolni,és ennél jóval hosszabb fejezeteket hozni. Ez egy kicsit rövidke lett. Amolyan életjel szerűség. Ölelem minden kedves kitartóan látogató olvasóm! ♥*

8. Új élet...vagy valami olyasmi

~Dean~

-Aucs...-tápászkodtam fel a padlóról. Csodásak ezek a rémálok,tényleg...

Próbálhatok zenét bömböltetve elaludni,vagy konkrétan álomba inni magam,nem tudok tőlük szabadulni. A tűz égette a bőröm,de nem érdekelt,a sav mart,a kés pedig mélyen a húsomba hatolt,többször is. De nem éreztem. Szemem kék tűzben égett,hátamból két hatalmas fekete szárny nőtt ki. Egyik kezemben egy véres angyal penge,másikban Sam élettelen teste nyugodott. Legbelül ordítottam,s legszívesebben tiszta szívből zokogtam volna. De ehelyett csak álltam,és néztem ahogy kileheli a lelkét. Nem voltam a magam ura,de mégis tudtam mit teszek. Láttam mindent,mintha egy homályos tükrön át bámultam volna a világba,s cselekedtem. Akaratom ellenére. Megszállott voltam. Aztán felébredtem... Életemben nem örültem még ennyire az ébredésnek. Általában ez minden álmom vége. Bennem Mihály,Samben Lucifer. Én megölöm őt,s belehalok lelkileg. Nos,köcsög apokalipszis,ez nem történhet meg. Nem engedem...-nyugtatgattam magam,s félmeztelen kisétáltam a fürdőbe.

-Szia.-köszöntem az épp fogatmosó Jadenek.

-Hali.-mondta artikulátlanul,s köpött egyet. Oda hajoltam a mosdókagylóhoz,s vizet löttyintettem az arcomba. Épp elálltam a csöpp fürdőszoba bejáratát,ezért óvatosan megkocogtatta a vállamat.-Kiengednél? Oda fog égni a palacsinta.

-A micsoda?-húzódtam odébb,s otthagyott. Felkaptam a pólóm,s utána siettem.

-Mennyei illatok.-szimatoltam elégedetten a levegőbe,a konyhába lépve.

-Talán már 20 éve,hogy utoljára hasonlót éreztem.-vigyorgott Bobby az asztalnál,mikor Jade elé rakott egy párat.

-Én azt sem tudtam,hogy van itthon egyáltalán bármi ehető is...max a tegnapi pizza.

-Reggel elugrottam a városba,és feltankoltam a frigót.-mondta Jade,s tovább kapkodott a tűzhelynél.-Ez a minimum,ha már itt lakhatok.

-Nem mintha tartoznál érte bármivel is,-csámcsogott Bobby.-de ez egy szép gesztus. És nem mellesleg,finom.

-Mi lesz Sammel?-nézett rám a lány.-Mármint ő is gondolom éhes...

-Bizonyára.-vágtam közbe,s a szekrényhez lépve kivettem egy tányért.-Viszek neki.-mosolyodtam el,hogy ne érződjön hangomban a feszültség. Nem akartam,hogy ilyen állapotban lássa az öcsémet...később biztos rinyálna miatta. Szedtem rá a palacsintából,s még az asztalon eperből is,mert ahogy pedig Samet ismerem,örülne neki. Furcsa mód oda van mindenért,ami BIO,és "zöld". Csak nekem nincs gusztusom valami olyat enni,aminek alig van íze,és trágyás földből bányászták elő? Jade elzárta a gázt,bepakolt a mosogatóba. Mielőtt kimentem,újra megszólalt.

-Hogy szeretitek a kávét?

-Én feketén.-lóbáltam meg a kezem,majd leléptem.

A pánikszoba ajtajánál Cas ült a földön.

-Te itt voltál egész éjszaka?

-Nagyrészt. 

-Nem szoktál pihenni? Vagy aludni?

-Mi angyalok sosem alszunk. Nincs szükségünk rá.-állt fel és húzta ki magát. 

Benyitottam,és a látvány ami fogadott,egy kicsit szíven ütött. Sam a vaskeretes ágyon ült,átkarolva a térdét. Haja izzadt tincsekben tapadt össze,arcán látszott a megviseltség és a fáradtság. Hát igen,nem  lehet egy fáklyás menet megvárni,míg kiürül a szervezetéből a démonvér. Még akkor is,ha Castiel próbálja gyógyítani,viszonylag jó erőben tartani. Odasétált hozzá,s Sam homlokára tapasztotta a kezét. Furcsa fényesség támadt,de nem volt az a retinaégető fajta. Sam pedig össze rándult,majd elernyedt. 

-Már nem tart sokáig. 12 óra múlva már tiszta leszel. Addig is ezt a műveletet 2 óránként ismételjük.-mondta,majd kiment.

-Szia. Hogy vagy?

-Szarul.-mondta kifejezéstelen arccal.

-Hoztam neked palacsintát.-ültem le mellé,s felé nyújtottam.

-Mit?-lepődött meg.

-Nyugi,nem Bobby csinálta.

-De nem is te...

-Nos,ez is igaz.

-Akkor ki?-kérdezte,s elvette a tányért.

-Majd megtudod. Most hosszú lenne elmagyaráznom,és te is fáradt vagy hozzá. Egyél.-néztem rá aggódva. 

Egy másfél napja van bent,de a szemei alatt karikák látszódtak,és szerintem a tegnapi pizzát is érintetlenül hagyta. Tétovázva elvett egy eper szemet(tudtam,hogy ez már jobban fekszik a kis nyafkának) és bekapta. Többet nem beszéltünk,egy darabig néztem,hogy eszik,-csak hogy megbizonyosodjak róla,hogy nem fog nekem éhen halni-majd magára hagytam. 

-Gondolom te enni sem szoktál.-szegeztem a kérdést Casnek.

-Szoktam,de nem élvezem. Szükségtelen,és az íze sem olyan jó,ha molekulánként érzed.

-Attól függetlenül gyere fel,eleget őrködtél már.-tanácsoltam,mert így is volt. Mindig lelkiismeretesen végezte a dolgát,azt is szó szerint vette,hogy vigyázzon rá. Azóta nem hagyta magára. Csak akkor mikor Jade megérkezett. Rábólintott,s elindult a felfelé vezető lépcsőn.
-Mi ez a szag?-nézett rám kétségbeesetten.
-Ez barátom,a mennyország illata.
-Egészen biztos vagyok benne,hogy nem az.-ráncolta a homlokát.
Beléptünk a konyhába,s a szívemben mintha valami megmozdult volna. Ez a lány egy pillanat alatt lépett be az életünkbe,ami számomra eddig is teljesnek tűnt,mégis úgy éreztem,hogy most lett csak igazán az. Bobby hosszú idők (egészen a megrokkanása) óta alig mosolygott. Most pedig ott ült Jade-vel szemben,s mintha egy mosoly bujkált volna a szája szegletében. Olyan családias pillanat volt,ahogy ott ültek,szólt a rádió,az asztal meg tele volt olyan kajákkal,amit ha még élne az anyám,ő csinált volna nekem és Sammynek. Sammy. Na,ő hiányzik még innen... Én is megreggeliztem,majd segítettem elmosogatni. Olyan jó vagyok,szerintem szentté kéne avatni...
-Alig ismerlek,mesélj magadról.-kértem,miközben Jadenek átnyújtottam a vizes,de tiszta tányért,aki eltörölte azt. És aztán belevágott. Egész sok mindent megtudtam róla,de inkább csak átlag tényeket...mit szeret,vannak-e testvérei...stb. De arról semmit,hogy miért is üldözik. Pedig úgy nehéz valakit védelmezni,hogy nem tudjuk miért.

~Jade~

-Szóval,kezdjük a bemelegítéssel!-tanácsolta Dean és közözni kezdett a karjával. Én pedig utánoztam,ahogy egy jó diákhoz illik. Fekete atlétát viselt,rajta egy egyszerű szürke inggel,hozzá farmert választott,ami valószínű a hűvös miatt okos húzás volt... Februárban nem volt valami jó idő,elismerem,de nem gondoltam volna,hogy itt az erdő mellett kb.8 fokkal hidegebb van,mint ahonnan én jövök. Nem mellesleg épp futni készültünk,aminek iszonyatosan örültem. Végre valami,ami az út része a vadásszá váláshoz. A mozgás.
-Nem jól csinálod!-lépett mögém sóhajtva. Megfogta a csuklóm és a fejem fölé emelte a karommal együtt.-Így.-suttogta a hajamba. Éreztem a teste melegét a hátamon,s a gyomrom megremegett. Épp próbáltam visszafolyatni a bennem tomboló heves érzelmeket. Utálom,hogy ilyen kémiai viharokat képes bennem ébreszteni...ráadásul alig ismerem. Bíznom sem szabadna benne...És ez az érzés,kétségbeejtő.
-Szóval.-fordultam meg,hogy szemben legyek vele.-Mehetünk?
Bólintott és intett,hogy kövessem.
Hamar kiismertem magam az erdőben,nem volt túl nagy. Körülbelül a fele lehetett az otthoninak.
-Bírod még?-nézett rám a mellettem baktató Dean,aki negyed óra sprint után is ugyanúgy vette a levegőt.
-Ühümm.-kamuztam,pedig majd kiköptem a tüdőm. Nem volt könnyű tartani vele a lépést.
-Mit szólnál egy kis sétához a pataknál?-könyörült meg rajtam.
-Nekem oké.-adtam a laza gyereket,pedig nagyon ki voltam.
Az apró patakhoz érve lelassított,s én is megálltam mellette.  
-Rég nem voltam már futni,egy kicsit berozsdásodtam.-fújta ki magát és leült a víz szélén lévő fűre. Na,én nem ezt vettem észre...-gondoltam magamban.
-Olyan tiszta ez a kis erdő,nem?-kucorodtam le mellé.
-Az.-nézett maga elé.
-Kérdezhetek valamit?
-Persze. De nem ígérem,hogy meg is fogom tudni válaszolni...-vetítette előre.
-Sam. Miért zártátok be a pánikszobába?
-Nos,igazából ez nagyon komplikált.
-Asszem' van időnk.-vetettem magam hanyatt a fűben.
-Ez igaz. De honnan tudhatom,hogy bízhatok benned?-tette fel ezt a kérdést úgy,mint akinek a fogát húzzák. Biztos azt várta,hogy vérig leszek sértve...
-Nem tudhatod.-nyújtóztam a földön.-Rajtad áll,hogy bízol-e bennem.
Rám nézett és ő is hátradőlt.
-Rég nem beszéltem ilyen nyíltan senkivel,szóval nem ér szekálni...félek. Bízni az ismeretlenben. Tapasztalatból.
-Hát,megismerhetjük egymást. Egy darabig biztos nem megyek sehova.-utaltam arra,hogy azért hosszú még az út addig,hogy megtudjam védeni magam,s embereket menteni.
Egy darabig hallgatott,végül csak hatottak a szavaim,mert beszélni kezdett.
-Mikor gyerekek voltunk,egy démon megölte anyánkat,s Sam szervezetébe démonvért juttatott. Erről viszont  akkor még senki sem tudott. Később apánkat az anyánk halála után érzett bosszúvágy indította meg a vadászat rögös,véget nem érő útján.-mondta kesernyésen. Ez ismerős...-gondoltam.-Sammy egész kicsi volt még akkor. Talán fél éves lehetett. Apánk eleinte nevelgette őt,majd miután elég idős volt,hogy "ellegyen" velem,nekem kellett vigyáznom az öcsémre amíg ő vadászott. Majd minket is vadásznak nevelt. Sam nem vágyott erre a jövőre,szóval ő mihelyst megtehette,le is lécelt a Stanford-ra. Én apám mellett maradtam. Egyszer viszont nem ért haza a vadászatról. Ekkor rángattam el Sammy-t az egyetemről,hogy keressük meg. Miközben apánk után kajtattunk,Sam barátnőjét megölte ugyanaz a démon,aki anyánkat. Utána Sam otthagyta a kolit és apa keresésére indultunk. Sok ügyünk volt,mire rá találtunk az öregre. Aztán egy szűk 4 hónapon belül ő is örökre elhagyott minket.  De ez egy másik történet.-csuklott el a hangja,mire megköszörülte a torkát.-Visszatérve az öcsémre,a démonvér lassan kifejette hatását,s víziói lettek. Meglátta mások halálát. Néha. De miután a démont megöltük,ezek abbamaradtak...vagyis inkább átalakultak. Egy szurokszemű szuka,Ruby. Ő is démon volt,de valahogy Sam bizalmába férkőzte magát,míg én alulról szagoltam az ibolyát.
-Hogy mi van?-ültem fel azonnal.-Ugye csak rosszul hallottam?

-Nem. Voltam már halott.-mondta olyan természetesen,mint ahogy más kijelentené,hogy"hideg szél fúj".-Eladtam a lelkem,s csak egy évet kaptam.
Hallottam már anno a keresztúti démonokról...a "sima" démonoktól annyiban tér el,hogy fekete helyett piros szemük van,és képesek bármilyen vágyad teljesíteni a lelkedért cserébe. 10 évig élvezheted a kívánságod,majd rád küldik a behajtókat. A pokolkutyákat,akik nem azok a tipikus ölebek. Mégiscsak megérte figyelni apa kioktatásain... De azt nem gondoltam volna,hogy egy vadász,aki olyan mint Dean valaha is eladná a lelkét.
-Mégis miért tetted?-fürkésztem.
-Az öcsémért. Meghalt,én pedig önző mód nem akartam elengedni. Nem akartam egyedül maradni. Így hát visszahoztam. Életem az övéért cserébe.
-És hogy tértél vissza?
Kedvesen elmosolyodott.
-Castiel hozott ki. De most térjünk vissza Ruby-hoz. Rávette Sam-et,hogy igyon a véréből,ezzel segítve az embereken,akik meg vannak szállva. Démon űzés elmével. Csakhogy ettől bekattant Sam,és megölt valakit akit nagyon nem kellett volna. Igazából most is a vérrel van összefüggésben a dolog.-láttam rajta,hogy nem akar többet mondani. Kerestem a szavakat,mit is mondhatnék neki...
-Sajnálom.-jesszus,de közhelyesre sikeredett. A helyébe gyomron taposnám magam. Épp kiöntötte a lelkét,én meg benyögök egy sajnálom-ot. Szép volt Jade.
Bólintott,és már nyoma sem volt az összetört kis srácnak. Valami veszélyesen elbűvölő csillant a szemében.
-Most te jössz. Mi életed tragédiája?
-A szüleim elvesztésén kívül?-nyeltem vissza a keserűség és fájdalom tökéletes elegyét,ami a torkomba tódult.-Talán az,hogy mindig is nehezen ment az ismerkedés. Általánosban nem  voltak barátaim,egy igazi kirekesztett voltam. Más mint a többi,amit fel is vállal. Egyszer az osztályfőnököm azt mondta antiszociális,búval baszott emo vagyok.-röhögtem el magam.
-Na ne... Ekkora pöcsputtonyt!-derült egy jót.-Várj,te emo voltál?
-Hát,minden adott volt akkoriban hozzá. Világvége hangulat,fekete haj és cuccok. Na meg az egyetlen jó barátom a fülhallgatóm. Csak úgy elvoltam magamnak. Gimiben kezdtem el ismerkedni.
-Jajj,a jó öreg gimi.-vigyorgott.-Azok voltak a szép idők.
-Most jön a "Minden lányt gerincre vágtam!" című novella Dean Winchester előadásában?
-Ja.-röhögött ki.
-Kérlek kímélj meg!-tápászkodtam fel.
-Miért tenném? Rám mindenki kíváncsi. Imádnak a nők.-állt fel ő is ön elégedett fejjel.
-Kis aranyos.-gúnyoltam és vénasszonyosan megcsipkedtem az arcát,majd futásnak eredtem,ahogy a lábam bírta,mert tudtam,nem hagyja annyiban.
A ház előtt ért be,de azért el kell ismerni,hősiesen küzdöttem.
-Engedj el.-nyavíkoltam,mert épp halálra készült csikizni.
-Nem.-válaszolta,és addig piszkált,amíg fel nem borultam,magammal rántva őt is.
-Dean?-jött egy hang mögülünk,mire mind ketten ránéztünk az illetőre.-Jade?-ismert fel.

-Szia Sam.-intettem. Kockás ingben volt és farmerben,haja szerte-szét állt. Arcán zavarodottság tükröződött fáradtsággal vetekedve.

-Dean,beszélhetnénk?-kérdezte,mire ő kitápászkodott alólam(igen,sikerrel ráborultam),s félrevonultak.
Miért van egy olyan érzésem,hogy Sam nem lát itt szívesen?

*Írói megjegyzés: Sziasztok. Először is,nagyon-nagyon örülök,hogy olvassátok a fejezeteket,szuper azt érezni,hogy nem csak magamnak koptatom a billentyűzetet. :) Létre hoztam a blognak(még régebben,de elfelejtettem említeni) egy Facebook oldalt,ahol szintén nyomon tudjátok követni,hogy mikor van kint új fejezet. Ennek linkjét az oldalsávba rakom. A másik dolog pedig:mivel én is ember vagyok,néha el-el bizonytalanodok a dolgomban,hogy "Ez most jó-e így?/Vajon tetszik-e nekik...stb" szóval azt szeretném,ha nem nagy kérés,hogy vagy a Facebookon,vagy akár csak itt bloggeren,aki teheti,kommenteljen. Minden kritikát szívesen fogadok,kulturált formában. Köszönöm.♥*

7. Mozgásban

~Jade~

-Anyám borogass!-motyogtam magam elé,miközben csipás szemmel hadonásztam az éjjeliszekrényen lévő telefon felé.-Ki az az állat,aki reggel 5-kor hív?

-Hallo?-köszörültem meg a torkom.

-Kivel beszélek?-szólt bele egy idős hölgy.

-Már megbocsásson,de én vagyok a hívott fél. A minimum,hogy tudja,ki vagyok!-csattantam fel.

-Micsoda illetlenség...Adja már Charlest,Julie!

-Julie? Chalrest? Az meg ki?

-Az én kedvesem. Hol van?

-Téves hívás.-nyomtam ki anélkül,hogy bármi egyebet is mondtam volna.

Remek. Szóval ennél a pontnál lőttek az elképzelésemnek,hogy legalább kialszom magam. Így is hajnali fél kettő körül nyomott el a buzgóság,most meg...áh,mindegy,visszafekszem.

Fél órányi hánykolódás után egy frissítő zuhany mellett döntöttem. Jobb mint hülyeségeken agyalni az ágyban fekve. Hajat is mostam,loboncomat próbáltam minél szárazabbra törölni,mert olyan luxuscikkről nem gondoskodtam,mint például egy hajszárító. De hát ez az én formám. A derékig érő fekete hajam két naponta kell mosni,és mindenbe bele akad amibe csak tud. Olyan is volt már,hogy ráültem! Én meg nem hoztam hajszárítót...ez egy hatalmas no comment.

-Nem ez a frizura való egy vadásznak.-morogtam fésülködés közben.-Ideje lenne levágni.

Most úgy is van egy kis pénzem...csak akad egy jó fodrász a közelben.

Miután a hajam megszáradt,felraktam egy leheletnyi sminket,hogy eltüntessem a karikákat a szemem alól. Az "alvós pólómat" egy fekete 'I don't care about your feelings!' feliratúra cseréltem,ami mellesleg az egyik kedvencem volt,s belebújtam indigókék farmerembe. Fél hét. Felmarkoltam a kulcsom,és szedtem a lábam meg sem állva a legközelebbi kávézóig. Ott ittam egy expresszót,majd fizetéskor felöltöttem a legtinilányosabb arcom,s társalogni kezdtem.

-Nagyon tetszik a hajad.-mosolyogtam a rá mutatva. Messziről kiszúrtam,hogy festett szőke.-Ki a fodrászod?

-Eva. Eva Smith.

-Nem igazán ismerem a környéket. Átutazóban vagyok. Elmondanád hol találom?

-Persze...vagy két sarokkal lejjebb van egy szalonja. Könnyen felismerhető,csupa rózsaszín cukiság az egész.

Ekkor kezdtem elbizonytalanodni.

-Cukiság?

-Hát tudod...aranyos rózsaszín csengő,szőrös tapéta...-olvadozott.-Sok csillámporral! Tudja,hogy csábítsa be az embereket.

-Ahaa...-mondtam elnyújtva. Hát ez NAGYON nem az én világom. Mindössze annyi a baj,hogy ebben a kis városban nem hiszem,hogy egyhamar találok mást. Hallgattam még egy darabig a nyavalygását,de mire levakartam,már azt is megbántam,hogy megszólítottam.

Lenni,vagy nem lenni? Benyissak,vagy elfussak? Hányjak ettől a sok pinktől,vagy törjön rám az epilepsziás roham? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel érkeztem meg az említett szalonba. Végül egyszer élünk alapon benyitottam. Az a sok rózsaszín és lila ami fogadott,kb. 5másodperc után már irritált.

-Szia.-lépett elém egy emo lány. Fekete vállig érő haja volt,ami fél szemét eltakarta,fekete nadrágja szintén fekete halálfejes pólóval. Szemöldökében,orrában és szájában piercing,csuklóján bőr karkötő virított. Érdekes jelenség ebben a királylányos közegben,az biztos.-Miben segíthetek?

-Te vagy Eva?

-Nem. Én a lánya vagyok. Együtt visszük az üzletet...csak sajnos a berendezésekbe nem szólhatok bele.-fintorgott amikor észrevette,hogy lila csillámpor tapadt egyik ujja végére. Dörzsölte egy darabig,de viszonylag hamar feladta.

Hirtelen egy hidrogén szőke,kicsit dundi asszony penderült be csiripelve a szobába.

-Megyek Nora kedves,öblítsük le a festéket!-csilingelte,miközben hatalmas műkörmeivel hadonászott.

Valószínű a lány észrevette a zavart arckifejezésem,ezért mosolyogva megszólalt.

-Mindig ilyen.-legyintett.-De ha nem akarsz még várni rá vagy egy órát,hozzám jöhetsz. Épp szabad vagyok...

-Szuper.-vágtam a szavába.-Akkor kapok a lehetőségen. Hogy is hívnak?

-Kim.-felelte.

-Kimantha szívem,ide adnád légyszíves a bontófésűt?-kérte a nő.

-Igen anya.-forgatta a szemét,majd rám nézett.-Menj el a folyosó végéig,majd jobbra van egy szoba,berendezve kellékekkel. Ülj be,mindjárt megyek.

Így is tettem. Kim gyorsan megérkezett,s miután elmondtam az elképzelésem,munkához is látott. Szűk egy óra után a tükör előtt elképedve néztem a vállig érő vörös loknijaimat. Elképesztően nézett ki.

-Tetszik?-kérdezte félve,meglátva elmerengő arckifejezésem.

-Hogy tetszik-e? Imádom.-mosolyodtam el végre. Régen már beakartam festetni a hajam,de apa nem engedte,pláne nem ezt a színt. Megvoltak a maga előítéletei,nekem pedig csak annyi volt a dolgom,hogy megfeleljek az elvárásainak.

-Huhh.-fújta ki magát.-Amúgy jól is áll az arcodhoz...de egy kicsit fiatalít. Hány éves vagy?

-Huszonnégy.-mondtam unottan,mert tudtam,hogy nagyon nem nézné ki belőlem.

-Hűha. Nagyon...

-Nem látszik?

-Nem.-mosolygott rám.-De sebaj,legalább mindig letagadhatsz vagy 5 évet. Azért később még jól jöhet.

Bólintottam,majd kifizettem Kim munkáját és visszamentem a motelba. Most már tényleg mennem kell. Ha így haladok,sosem érek el ehhez a bizonyos Robert-hez. Gyorsan összekapkodtam a cuccaim,és leadtam a kulcsom a portásnak. 

Szűk két óra múlva egy magas,kékes szürke házhoz értem,ahol milliónyi kocsi volt. Rozsdástól a halálra deformáltig minden megtalálható volt. Egymás hegyén hátán. Egy kicsit ijesztő volt maga az épület...robosztus felépítésű,mindenhol fák övezték. De Mr.Singer bizonyára jó ember. Vagy ha nem az lenne,hagyott volna minket ott és akkor meghalni. Nem szabad engednem az ijedős,paranoiás énemnek(akármennyire is könnyű lenne elképzelni,hogy ebben a házban simán lehetne embereket ölni,anélkül,hogy arról bárki is tudomást szerezne...). Meg kell próbálnom megbízni a pasasban. Kiszálltam,és átvetettem vállamon a táskám. Ahogy haladtam előre,minden lépésemnél a csípőmnek ütődött. Semmi pánik. Nyugtattam némán magam. Nem nagyon szeretek ismerkedni,s új közegbe kerülni,de úgy néz ki meg kell szoknom. A bejárat előtt álltam,készen kopogni,mikor csörömpölésre lettem figyelmes. Vagy 20 méterrel odébb valaki egy kocsi alatt feküdt és azt szerelte. Valószínű ő lesz az,a sok kocsiból megállapítható a szenvedélye.

-Mr.Singer?-köszörültem meg a torkom a járgány mellett.

-Majdnem.-jött egy tompa hang alóla.-Ki keresi?-kászálódott ki a kocsi alól...

-Dean?

Megtörölte kézfejével a homlokát,s egy kis gondolkodás után fel is ismert.

-Jade? Mit keresel te itt?

-Robert Singert. És te?

-Én itt lakom. Legalábbis egy ideig.

Felszaladt a szemöldököm kb.a homlokom közepéig,ezért folytatta.

-Olyan nekem és Samnek az öreg,mint az apánk. Jó ember. Miért jöttél hozzá?

-Hosszú történet. De dióhéjban,segítségre van szükségem. A démonok a nyomomban vannak. Nem menekülhetek. Nem mintha nem akarnék...nem tudok. Előbb vagy utóbb úgyis megtalálnának,és megölnének. Vagy rosszabb. Szóval legalább harcolva érjen utol a vég. Meg akarok tanulni vadászni.

-Nem tetszik ez nekem... Miért üldöznek a démonok. Mit akarnának tőled?

-Elvileg különleges vagyok.

-Miből veszed?

-Egy angyal mondta. Belemászott az elmémbe. Valami látomásszerűségbe vitt,ahol meghaltam cirka egy héten belül. Megöltek,azért mert valakinek nagyon az útjában vagyok.

-Honnan tudtad,hogy hová gyere? Ismered Bobby-t?

-Apám füzetében találtam meg a címét és a telefonszámát. Ő volt az aki 23 és fél éve megmentette apám és az én életemet. Lelőtte azt a vérfarkast,ami anyámat széttépte. Gondoltam,ha apám megtanította küzdeni,talán rajtam is segítene.

-Lehet...de én még mindig nem tartom jó ötletnek,hogy vadász legyél. Ugye tudod,hogy onnan már nincs visszaút?-nézett rám aggodalmasan hatalmas zöld szemeivel.

-Tudom. De látsz jobb megoldást?-kérdeztem,majd elgondolkodott.

-Valószínűleg az a legjobb,ha megtudod védeni magad.-jelentette ki.

Ez után egy kínos tíz másodpercen át néztük egymást,mire újra megszólalt.

-Gyere,bekísérlek.-azzal elindultunk az ajtó felé.

Odabent már takarosabb volt a ház,olyan hely,ahol szívesen élne az ember. Kandalló,képek a falon,könyvek,polcok,konyhával és szobákkal. Átlagos volt,de valamiért különleges is.

-Bobby!-kurjantotta el magát Dean.-Vendéged van!

-Itt vagyok.-jött a férfi hangja valami iroda szerűségből.

-Jó napot.-köszöntem udvariasan,mire rám nézett. 

Egy nagyon réginek tűnő,koszos baseball sapka volt a fején,idős arcát szakáll keretezte. Szeme egy kicsit karikás volt,s fáradt. Nem lehet egy leányálom vadásznak lenni. De a fickó tud valamit,ha megérte a boldog 50-et talán. Kockás ing volt rajta,előtte valami régi könyv hevert. Nem láttam miben ült az íróasztal mögött,gondoltam egy szék,de eléggé meglepődtem,mikor kiderült,hogy az igazából egy kerekes szék. Elém gurult,s kezet nyújtott.

-Bobby Singer.

-Jade Evans.-ráztam kezet.

-Ismerjük mi egymást?-merengett el egy darabig.

-Régről,de igen. Az apámra talán jobban emlékszik. Dan Evans. 1990. nyara,Ohio. Megmentette az életünket. Egy vérfarkastól.

-Azt hiszem emlékszem rátok. Sajnálom édesanyádat.-nézett a szemembe.-Apád hogy van?

-Nos,nem a legjobban...pár napja meghalt.-mondtam ki,és legyűrtem a gombócot,ami a torkomba gyűlt.-Igazából a segítségére lenne szükségem.

S elmondtam neki mindent,töviről hegyire...Érdeklődve hallgatta,vele együtt Dean is,aki az ajtófélfának dőlve figyelt minket.

-Szóval ezért jöttem magához.

-Én nem igazán tudok neked segíteni,-mutatott a lábaira-de talán Sam és Dean igen.-sandított a fiúra.

-Bobby.-köszörülte meg a torkát Dean.-Azt hiszem Sammy-re még várnunk kell egy darabig...

-Egyre jobban van.-tűnt fel a semmiből,egy ballonkabátos fazon.-Már nem ordítozik annyira,és a hallucinációi is elmúltak. Talán még egy napot várunk,és rendben lesz.

Ekkor ismertem fel. Ez ő...

-Castiel?-szólaltam meg bizonytalanul.

-Igen. Te ki vagy?-kérdezte,de nagyon nem kellett volna...itt szakadt el bennem valami. Tettem pár lépést felé,és a háta mögött lévő falnak löktem. Elkaptam a kabátja szélét,s egy röpke pillanat alatt az angyal pengét-amit muszáj magamnál hordanom-a torkának szegeztem. Döbbenten bámult rám,látszott rajta,hogy nem tud hova tenni.

-Hogy van képed?-húztam össze a szemem.

-Hóhóhó.-rángatott le Dean róla.-Nyugi,mindenki tegye magát takarékra.

-Ez a köcsögláda volt az az angyal,aki mindennemű segítség nélkül magamra hagyott,s egy beteg jövőbeni izébe zárt,ahol mondhatni kicsináltak. És azt állítja nem ismer?! Konkrétan miatta hagytam ott mindent. Miatta nem ihattam békében halálra magam,és folytathattam szánalmas életemet. Valami igaz is volt abból amit mondtál?-néztem a kék szemű férfira.

-Esküszöm,hogy még életemben nem láttam ezt a lányt.-szuggerálta Bobbyt és Deant.

-Hiszünk neked Cas,oké? De ha nem te voltál,ki szórakozott vele?-mutatott rám.

-Nem tudom. Bár tudnám...-mondta,és elbizonytalanodtam,a nap során már sokadjára. Túl őszintének tűnt.

-Figyelj,-fordult hozzám Dean.-Cas jó srác,velünk van. Biztos vagyok benne,hogy nem tenne olyasmit,amivel ártana egy ártatlan embernek,ok nélkül. Pláne nem hazudna. Nem tud...az angyalokat így rakták össze. Én,Sam és Bobby is bízunk benne. Kiérdemelte. Szóval csak arra kérlek,hogy adj neki egy esélyt. Ismerd meg,bízz benne. Kérlek.

-Rendben.-hunytam le a szemem.-Sajnálom.-nyújtottam kezet Castielnek,aki csak állt,és nézte.

-Ilyenkor neked is kezet kell nyújtani.-tanácsolta Cas-nek.

-Értem.-bólogatott bőszen,s megfogta a kezem. Én megráztam,s elengedtem.

-Szóval.-szólalt meg az egy ideje hallgató Bobby.-Dean,vállalod a lány kiképzését?

Láttam,hogy elgondolkodik,majd elmosolyodott.

-Hogyne. Remek lesz.-vigyorgott,mire megforgattam a szemem. Ez a srác sosem áll le az utalgatásokkal? Nem elég,hogy tisztában van vele,mennyire helyes,és cuki,ezt még ki is használja.

-Oké,akkor mikorra jöjjek?

-Jönni? Hová mész?-ráncolta a homlokát Bobby.

-Hát,valahol aludnom is kell,szóval talán egy közeli motelbe...-feleltem.

-Nem lehet. Ha annyira a nyomodban vannak,veszélyes lehet az egyedül lét. Itt nagyobb biztonságban vagy,velünk.

-Biztos nem leszek a terhetekre?

-Nem hiszem. Amúgy is,annyi szoba van ebben a hatalmas házban...ugye Bobby?-kérdezte Dean.

-Igen.

-Köszönöm.-mosolyogtam az öregre.-Behozom a cuccom a kocsiból.

Az ideiglenes szobámnak kék falai voltak,egy nagy ágya,s két éjjeli-és egy gardrób szekrénye. Volt egy ablak is,ami az erdőre nézett.

-Neked nincs jobb dolgod?-cukkoltam Deant,aki az ágyon fekve nézte hogyan pakolok.

-Nem igazán.

-Mi van a kocsival?

-Amit javítgattam? Ócska vas,nem nagyon lehet vele mit kezdeni. Egy kis alkatrész csere,és nyomás mérés...nem váltottam meg a világot.

-Mi van Sam-mel?-érdeklődtem,miközben a felsőimet raktam vállfára,s akasztottam be a szekrénybe.

-Volt egy ügy,ami egy kicsit szétkapta...-a hangján éreztem,hogy nem szívesen beszél erről.-a pánikszobában gyógyul,Castiel felügyelete alatt.

-Pánikszoba? Jó tudni,hogy itt olyan is van...Ez a Castiel,egy angyal,mint azt már tudjuk.-raktam ki az utolsó nadrágom is a sporttáskámból. Berendezkedtem.-Eddig fogalmam sem volt,hogy léteznek angyalok. Mesélj róluk,kérlek!-ültem le mellé az ágyra. Elég közel voltam hozzá,hogy érezzem a kölnije és az olajos verejték illatát. 

-Hát,elég nagy taplóarcok. Már amikkel eddig össze futottunk. Arra vannak programozva,hogy Isten parancsát kövessék,tűzön-vízen át. Nem törődnek az emberekkel-akiket amúgy védeniük kéne-és érzékenyek az egójukra. 

-És miért más Castiel,mint ők?

-Az hosszú történet,de lényegében,ő képes arra amire a többi angyal nem. Érezni. Bűntudatot,boldogságot,empátiát...emberi dolgokat. Ezért otthagyta a mennyeket,hogy a mi oldalunkon harcoljon. Többször is kihúzott minket a csávából,és az életét is adná értünk. Sammel szinte a családunk tagjának tekintjük. Valamiféle öcsikének,aki mindent újnak lát,elsőnek próbál,érdekesnek talál...

Ehhez nem nagyon tudtam mit hozzá fűzni,csak babráltam az órám pántját. Sóhajtottam.

-Baj van?-vonta fel a szemöldökét,ami az isten szerelmére is,irgalmatlanul jól állt karizmatikus arcához.

-Nem,csak egy kicsit talán irigy vagyok. Mármint Sam-re,meg rád.

-Miért?-tette fel a kérdést úgy,mint aki nem hisz abban,hogy bárki is irigyelhetné őket.

-Egyszerűen csak azért,mert vagytok egymásnak. A jóban,rosszban,mindig egymás mellet. Sosem lesztek egyedül. Nem tudjátok,milyen rossz is az,ha az ürességet csak a szívdobbanásotok tölti meg némi zajjal...s néha arra vágytok,hogy az is adja már fel végre.

-Sok mindent átéltünk már. Elvesztettük egymást egy párszor. De mindig össze tartunk.-óvatosan a kezemre tette a kezét.-Nehogy azt hidd,hogy egyedül vagy. A család nem ér véget a vérrel.-mosolyodott el.-Na,lépek is,elugrok a városba kajáért. Totál kihalt a frigó.-azzal feltápászkodott és magamra hagyott a bennem dúló érzelmekkel,feldolgozatlan információkkal.