6. Merre tovább?

~Jade~

Görcsösen markoltam a mosogató peremét,és bámultam a tálra. Kezdem érezni,hogy kicsúszik a lábam alól a föld. A padlóra görnyedve végképp eltörött a mécses... a férfi hangja,mint egy halk suttogás egy hosszú,üres folyosón,úgy visszhangzott a fejemben. "Te segítséget kértél a mennytől,amit meg is kaptál. Mert nem vagy átlagos ember. Más vagy. Csak még nem tudom miért. Az volt a feladatom,hogy megértessem veled,miért nem lehet normális életed. Hogy miért nem lehet senkid. Üldöznek a démonok téged,és az összes embert aki valaha is fontos lesz számodra" 

ELÉG! Már magzatpózban ringatóztam,könnyeim némán folytak. Miért épp velem történik ez? Miért vagyok arra ítélve,hogy félelemben éljek,majd a végsőkig harcolva essek el? És miért mindezt egyedül? Más lennék? Kötve hiszem. Én egy átlagos lány vagyok,csak a neveltetésemben volt természetfeletti. Vadásztam,de sosem öltem,mindig csak szárnysegéd voltam. Egyszer gyerekkoromban kellett leszúrnom egy alakváltót,aki apámnak adta ki magát,de utána apa váratlanul megtiltotta a vadászatot,hiába állítottam,hogy nekem is úgy kell élnem mint neki,mert ő a példaképem. Kinevetett,s azt mondta normális gyerekkort,s életet akar nekem. Ne legyek egy bolond piás,akinek senkije sincs. Aznap nagyon összevesztünk. Szó szerint emlékszem rá miket vágtunk egymás fejéhez. 

"-Nem igaz,hogy nincs senkid! Én itt vagyok,és olyan akarok lenni mint te!

-Tudom,hogy vagy nekem,de nem fogom tönkretenni az életed. Tanulsz,felnősz,és normális életed lesz,családod,gyerekeid!

-És mi van ha nem ezt akarom?-szemtelenkedtem.-Úgyis mindenkit elveszítek,aki fontos nekem,úgy mint te... Akkor mi értelme van?

-Legalább elmondhatod,hogy éltél,szerettél, és nem hiába halt meg érted édesanyád!-a mondat végére elcsuklott a hangja.

-Miattam?Miattam halt meg?-dadogtam lesápadva.

-A saját testével védett meg téged! És részben engem is.-mondta keserűséggel a hangjában.-Inkább haltam volna meg én helyette.

-De az egy vérfarkas támadás volt...

-Az volt...anyádnak mióta megszülettél bekapcsoltak az anya ösztönei. Nem aludt olyan mélyen mint én,mert minden neszelésedre felébredt. Ez történt aznap este a kempingezésnél is. A vadőr szerint arrafelé sosem kószáltak állatok,és biztonságos kempinghely volt. Ezért akartunk oda menni veled. Tudtuk,hogy már átaluszod az éjszakát,s mivel nem hagyhattunk otthon,ezért velünk jöttél. Éppen aznap volt az évfordulónk... egy emléket akartunk újra átélni,ehelyett egy rémálom lett a vége. Akkor este anyád felébredt,s felrázott álmomból. Azt mondta valami van odakint. Utána már én is hallottam...valami nyöszörgés keveredett lihegéssel és a faágak ropogásával. Felültem,és felkapcsoltam a zseblámpát a sátorban...bár ne tettem volna. Éles karmok szántották végig a sátor falát. Minden olyan gyorsan történt. Az a valami a karma által hasított nyíláson át bevetette magát,és nekem esett. Anyád sikítva mászott a mózeskosárhoz,amiben te feküdtél. Engem már pillanatok alatt véresre kaszabolt,az sem érdekelt volna,ha meghalok,de mikor már a karmok a mellkasomba vájtak,és kiakarták tépni a szívem valami fényes csillant Kate kezében. Leszúrta,egy egyszerű bicskával.

-De abba nem halhatott bele...

-Akkor még ezt nem tudtuk. A lényt,ez csak feldühítette. Anyád felé fordult,aki téged a háta mögé rejtett,és újra lecsapott a késsel. Most már a nyakát célba véve. De az röptében kapta el a kezét,és törte el. Még sikítani sem volt ideje. Előre nyúlt,be a mellkasába,és kicsavarta a szívét... Majd egy pisztoly dörrent,és az a valami holtan rogyott össze, kezében anyád szívével. Alig láttam a vértől. Azt hittem meghalok. Te pedig csak sírtál,sírtál és sírtál. És akkor láttam meg a megmentőnket. Egy vadász volt az,Bobby Singer. Tőle tanultam mindazt amit ma tudok.-egy pici élet költözött a hangjába,amikor róla beszélt. Érződött benne a hála.-Neki és anyádnak köszönheted az életed.-komorodott el.-Nem nekem. Úgyhogy nem vagyok a példaképed. Légy olyan mint Kate. Mint az édesanyád.

-De...

-Nincs semmi de. Most biztos azt akarná,menj a szobádba,és írd meg a házi feladatot. Aztán mosakodj meg és aludj.-legyintett a szobám felé.-Ugye?

-Igen apám.-hajtottam le a fejem,hogy elrejtsem szemem bűnös csillogását és berohantam a szobámba."

Megráztam a fejem,hátha ezzel elűzhetem az emléket és a keserű ízt a számban. Beletörődtem. Beletörődtem,hogy nem lehetek vadász. És ha nem vadász vagyok,akkor egyértelműen préda. Prédává váltam. Elméletben mindent tudok,de gyakorlatban biztos alulmaradnék a harcban. Apa ritkán vitt vadászni,de azt megtanította,hogy ölhetek meg bármit ami az utamba kerül. Legalább  ennyiben gondoskodott a védelmemről.

"Szellemeket sóval és vassal lassíthatod le,de véglegesen csak a csontjuk elégetésével szabadulhatunk meg tőlük. Vérfarkasoknak ezüst a szívbe. Vámpírok ellen csak a fejük levágása a végleges megoldás,de a halott ember vérétől lassúak és gyengék lesznek..."

És mégis mindezek után, itt vagyok egyedül,és mint egy kisgyerek,aki elveszett,a térdemet ölelem,magamat ringatva. Ennyit ért volna apám óvása? Talán ha igazi vadászt nevelt volna belőlem,még most is élne. Nem kalandozhat el az elmém még jobban. Megígértem magamnak,hogy nap mint nap,ha felkelek egy mosolyt erőltetek az arcomra,és megpróbálok a múlttól teljesen elvonatkoztatva tovább élni. 

Össze kell szednem magam. Nem törhetek össze az első buktatónál. Hisz olyannak kell lennem,mint anyám...

 Felálltam,és az órára pillantottam. 8:55 Ekkor találkoztam a sráccal a parkban....oda kell mennem. Ki kell derítenem,hogy létezik-e egyáltalán ő,és ki is valójában. Lehet,hogy a férfi nem a jövőt mutatta meg,hanem egy fantázia világba zárt be,amit a jövőnek titulált? Hisz csak egy idegen. Egy nagy hatalmú,veszélyes idegen,még akkor is,ha a gyönyörű kék szemében nem láttam rossz szándék jelét. Nem hihetek el mindent neki... Felkaptam a fekete bőrdzsekim,és futás közben bújtam bele. Szedtem a lábam,nehogy elkerüljük egymást...mindenképp tudnom kell,hihetek-e a férfinak. Az életem múlhat rajta.

A parkba érve,leültem arra a padra,amire akkor,s feltgettem a lábam. Oké,csak nyugi. Beraktam a fülhallgatóm,és elindítottam 'Painkiller'-t. Körülbelül a szám felénél egy árnyék tűnt fel előttem. Lassan felnéztem,de a szívem majd kiugrott a helyéből. Ő volt az. Próbáltam felidézni,mit is mondtam akkor...

-Elállod a napot.

-Miért baj az? Te fényesebb vagy.-elkerekedett szemmel bámultam rá. Nem hiszem el...ugyanazt mondta. Nyeltem egyet,és felálltam.

-Örvendtem.-intettem egyet,s egy békejelet mutatva a vállamra dobtam a táskám. Mielőtt elmegyek,még egy valamit muszáj megtudnom...-Kayle,ugye?-hunyorítottam.

-Igen.-válaszolta zavartan.-De honnan...

-Nem érdekes.-vágtam a szavába,és elfutottam. 

Rá kellett jönnöm,hogy a férfi nagyon is igazat beszélt. És ha minden szava igaz,akkor én egy démon mágnes vagyok... Nem hozhatok bajt a fejére,se neki,se másnak...sőt,ennek a városnak sem. Az lenne a legjobb ha lelécelnék innen. Időközben a lábaim már haza vittek,mire a fejemben már körvonalazódott a tervem. 

A vadász. Bobby Singer. El kell jutnom hozzá,minél előbb. Meg kell tanulnom rendesen vadászni,hogy megvédhessem magam. De előtte sürgősen pénzhez kell jutnom... körülnéztem a nappaliban,tekintetem végig siklott egy régi vázán,kislámpán,rádión,DVD lejátszón,amiket már egy jó ideje nem használtunk. Ez az! Kirontottam a garázsba egy pár papírdobozért,majd a házat körüljárva teli pakoltam őket a kacatokkal. Kábé két óra alatt megtöltöttem őket. Nem sok mindent hagytam meg,csak a személyes tárgyakat,és a létfontosságúakat. Na meg persze a fegyvereket. Kulcsra zártam az ajtót,majd a vén Opelbe becuccoltam. Tudtam hová kell mennem,ha jó áron akarok megszabadulni tőlük. A "Rich Ricky's"-be. Ez egy lim-lomos bolt volt,ahol még jobb napokon egy pár vadász is meg-meg fordult,mert akkora választék volt. Amulettek,régi,egér rágta könyvek...mindig lelnek ott valami hasznosat. Csapódott a kocsiajtó,én pedig belöktem a bolt ajtaját,kezemben két megpakolt dobozzal.

-Halihó.-kurjantottam el magam,mire Ricky fia Josh ballagott elő hátulról a raktárból. Biztos ő volt most beosztva. 

-Szia.-nézett rám unottan,majd felragyogott a szeme a dobozok láttán.-Mit hoztál?

-Csak egy pár vackot a házból,amit szeretnék jó áron eladni.-mosolyogtam rá,hátha a bájaimmal egy kicsit több pénzt kitudok csikarni értük...elvégre Josh is férfiből van,nem?

-Aha.-bólogatott.-Mutasd!-nos,még egy mosolyt sem láttam az arcán.

Gyorsan letettem az asztalra a dobozokat,és mosolyogva néztem,ahogy végigtúrja mindet.

-Hááát.-húzta a száját.

-Mennyit tudnál értük adni?

-1500 dolcsi.

-Ugye csak viccelsz? Ezek közül az egyik doboz ér annyit! Alsó hangon...

-Bocsika.-tartotta fel megadóan a kezét.

-És nem tudnál mondjuk 4 ezret kicsengetni a cuccokért?-vettem elő a legelragadóbb mosolyom,és igyekeztem előnyösen helyezkedni.

-Nem.-mondta faarccal,és a dekoltázsomra nézett. Semmi. Mi a...-De,ha hozol valami különlegeset,5-öt is adok értük.

-Mit értesz a valami különlegesen?

-Valami vadász cuccot...Azok a bolondok képesek annyit fizetni egy amulettért,amennyiből a Stanfordra is mehetne a gyerekük...kétszer.

-Nem bolondok.-néztem rá csúnyábban,de legyintett egyet.

-Hozol vagy nem?

-Hozok. Húsz perc múlva jövök.-mondtam és köszönés nélkül távoztam.

Otthon apa fegyvertárába mentem rögtön. Vagyis a garázsba.

-Mi lehet itt,aminek úgysem venném különösebb hasznát,de értékes lehet...?-gondolkoztam hangosan,mire megakadt a szemem egy ezüstösen csillanó medálon. Egy ördögcsapda volt belegravírozva, és nagy valószínűséggel ezüstből volt...pótolható. Markomba zártam,és csak úgy kíváncsiságból megnéztem a démonok elleni fegyvereinket. Ha már ellenük kell harcolnom... Kereszt,démonűző szöveg(mintha nem magoltatta volna be velem),kősó,sóoldatból és vasszegből készült bomba szerűség és egy...kés szerű valami. Egy furcsa alakú,szintén ezüstös csillogású fegyver. 

Ezt meg mégis honnan szerezhette apám? És mi ez?

-Ez egy angyal penge.-szólalt meg egy hang a hátam mögül. Összerezzentem,és megfordultam.

-Oh,szóval angyal penge.-néztem a nem először látott ballonkabátos férfira.-Elég vagány cuccos lehet,ha démonokat öl...szóval,-tápászkodtam fel a földről,ahol eddig ültem.-vagy elmondja ki maga és mit akar,vagy kipróbálom,hogy mit tudok még vele megölni.

-Nem szeretem ha fenyegetnek.-ráncolta össze a szemöldökét,mint egy értetlen kisgyerek.-A nevem pedig Castiel. És az úr egyik angyala vagyok.

-Angyal?-nevettem fel.-Ma mindenki olyan vicces kedvében van...-tettem egy lépést felé.-Kedvesem,angyalok nincsenek.-ráztam a fejem.

-Nem viccnek szántam...-gondolkodott el,hogy mit érthettem félre.-és létezünk. Miért olyan nehéz elhinni?

-Mert már nem hiszek a mesékben...és mellesleg pont ezt mondaná egy démon is.

-Szerinted figyelmeztettelek volna,ha démon lennék?

-Nem?-néztem a hatalmas kék szemekbe,hátha ki tudom olvasni,igazat mond-e...

-Nem.

-De mégis mit akarsz? Mit tehetnék én? Mit számítok én?-tártam ki a karom,de a kérdésemre nem válaszolt. Elhallgatott,és a halántékát egy kicsit megdörzsölte két ujjával,mintha a feje fájdult volna meg.

-El kell hagynod a várost. 

-Azon vagyok,mondj valami újat... 

-Sietned kell.-mondta,és amilyen gyorsan jött,úgy tűnt el a semmibe. Még pislogni sem maradt időm. Talán elrepült? De az lehetetlen! Viszont egy angyal(ha létezik olyan lény) biztos képes lehet rá. vagy nem?

Eddig igazat mondott. Miért hazudna most...tényleg sietnem kéne. Felkaptam apa egy régi noteszét a vezetékes telefon mellől,amibe az ismerősei számát írta fel,majd a szobámba kocogtam,ahol a sporttáskámba dobtam a ruháim. Az oldaltáskámban már benne volt a telefonom,mp3-mam,az összes pénzem,kocsikulcsom,a glock-om és az ezüst tőröm bőr tokba bújtatva. Már csak a fegyvereket kell össze szednem. Az órára pillantottam. Két perc múlva ott kell lennem a boltban. Futva mentem ki a garázsba és sebtiben összeszedtem a leghasznosabb fegyvereket és két kopott könyvet. 

A bolt ajtaja csilingelve csapódott be mögöttem,mire a pultnál smároló pár szétröppent. Egy barna és egy szőke hajzuhatag pattant szét paprika piros fejjel. Josh volt az és...egy korombeli srác? És ekkor esett le a tantusz. Nem vagyok az esete...ezért nem izgattam különösebben.

-Khmm...hello.-intettem bizonytalanul,majd a szöszi srác végigsimította Josh kezét és eltűnt a raktárban.

-Hoztad az árut?

-Igen. Megfelel?-tettem le elé a medált. Ráharapott,mint valami béna kalóz az arany érmére,és nyugtázta,hogy igazi ezüst.

-Elmegy. Nesze.-csúsztatott elém egy köteg pénzt. Gyorsan átszámoltam,és észre vettem,hogy egy 50-essel több volt benne.

-Miért...?

-Ash szerint eddig te voltál a legjobb. Olyan meggyőző volt.-vágott a szavamba vigyorogva.-Tudod,nem féltékeny típus...

És össze állt a kép. Meleg a srác,de ezek szerint más lányok is bepróbálkoztak egy pici kedvezmény miatt.

-Izé...-pirultam el.-Tudod kellett az a pénz.

-Áldásom rá.-csámcsogott a rágóján.

-Azért kösz.-süllyesztettem a táskám mélyére a bankót,s kiviharzottam a boltból.

A kocsimba ülve eltettem a tárcámba és úgy döntöttem ideje meghívni magam egy ebédre vagy egy állammal arrébb.

A nap hátra levő részében az apa noteszéből kilesett cím felé autókáztam. Robert Singer házához. Tudtam,ma már nem érek oda,ráadásul sötétedik is...kerestem egy olcsó motelt,s ott szálltam meg éjszakára.

~Dean~

Nem hiszem el,hogy megint idejutottunk...

Unott fejjel támasztottam Bobby pánikszobájának csukott ajtaját,amin át kiszűrődött Sam ordibálása.

-Deeean!-szólt keservesen.-Deeean!

-Ez nem Sam.-Röppent elém a semmiből Cas.

-Tudom. De akkor is az öcsém szenved odabent.-gondolkodtam el.

-Kiheveri.-állapította meg.

-Aha...-mondtam búskomoran,és sorra villantak be a mai nap eseményei. Éhínség. A szörnyű és bizarr halálesetek,ahogy Cas elveszti az uralmat az eszköze felett,és darált hússal tömi magát.Ahogy Sam megjelent abban a gyorsétteremben,és démonvérrel megtankolva magát,kinyiffantotta éhínséget,aki egy jókora adag démon lelket evett épp meg közvetlen előtte...minden olyan gyorsan történt. Ahogy mindenki a szenvedélyébe bolondult és halt bele...kivéve engem. Én nem akartam semmit. Tudtam,hogy nincs értelme. Ha éhes vagyok,eszem. Ha inni akarok,iszom. Ha szexre vágyok,mindig akad kivel. Pincérnők tömkelege adja meg a számát nap mint nap...de mégis,legbelül fájtak a lovas utolsó hozzám intézett szavai:"Ha beléd nézek,egy nagy ürességet érzek. Nem tudod kitölteni ugye? Sem étellel,sem itallal. Még szex-el sem...Mert legbelül tudod,hogy halott vagy!"

Halott lennék? Azért mert nincs célom az életben,s vágyam? Szerintem én vagyok a legegyszerűbb ember a világon. Tudom mim van,és mit kell megóvnom. Végzem a dolgom,és nap mint nap azért élek,hogy segítsek akiken tudok. 

-Mit szólnál,ha innánk egy üveg malátából,valamint bizonyos pótanyagokból vízzel cefrézett,komlóval ízesített szén-dioxidban dús alkohol tartalmú italt?-nézett rám Cas a nagy kék szemeivel,póker arccal,mert biztos érzékelte,hogy ritka szar kedvem van. Értetlenül bámultam rá,majd leesett mit akart kérdezni szárnyas barátom...

-A sörre gondolsz?-tartottam vissza a nevetést.

-Azt hiszem ezt definiáltam épp.-gondolkodott el. Megveregettem a vállát,és a lépcső irányába tereltem.

-Hát persze,persze. Nyilvánvaló.-bólogattam vigyorogva.

-Deeean!-visszhangzott utoljára Sam hangja,majd becsuktam az ajtót magunk mögött.

-Hogy van?-gurult rögtön Bobby is a társaságunkba. 

-Nem túl jól,de két nap múlva kiürül a démonvér a szervezetéből,s rendben lesz.-válaszolt helyettem Cas. Bobby bólintott,majd begurult ő is a konyhába.

-És hogyan tovább?-tette fel a kérdést,amin én is gondolkodtam már.

-Valószínű,hogy amíg Sam teste megtisztul,addig én itt boldogítalak. Ugye nem baj? 

-Nem.-mosolyodott el az öreg.-Igazából még segíthetsz is,ha ráérsz...

-Igyekszem hasznossá tenni magam.-tettem le Cas és Bobby elé egy-egy sört.

Bobby kibontotta az övét,felét le is húzta,de Castiel csak ült és még csak felé sem szagolt a sajátjának.

-Úgy emlékszem a te ötleted volt.-mutattam a bontatlan üvegre.

-Igazából csak királyi többes volt,én nem szándékoztam veled inni. Nem szeretem az alkoholt.-mondta meg őszintén.

-Naaa,Cas,ne legyél hangulat gyilkos.-vettem el az övét is,s ittam meg.

-Azt hiszem lefekszem.-dobtam ki az üres üvegeket.

-Én még egy könyvet gyorsan átnyálazok,hátha jutok valamire.-jelentette ki Bobby.

-Én meg azt hiszem felügyelek Samre.-bólintott Cas és már el is tűnt. 

Bobby kigurult a dolgozó szobába,én meg az emeleten lévő ideiglenes szobámba mentem,ahol egy zuhany és egy pár korty erősebb pia után elnyomott az álom.

(Írói megjegyzés: köszönöm,akik olvassák a blogot és mindnyájuknak szeretnék kellemes ünnepeket kívánni! Remélem a szünetben még lesz új bejegyzés,amikben ígérem már több izgalomra számíthattok. ;))

5. Ha isten velem,ki ellenem?

~Jade~

Másnap reggel korán keltem,mivel szinte semmit nem tudtam pihenni az éjjel. Hajnali 5 óra volt,mire képes voltam szinte minden gondolatot kiölni a fejemből,és elaludni. Fél nyolckor a telefonom irritáló hangja üldözött ki az ágyból. Tegnap este sok mindent megtudtam a szüleimről. Sok olyan információt,ami nem hagyott nyugodni. Próbáltam átgondolni a dolgokat,látni a fától az erdőt,de ehhez még túl sok volt a homályos részlet. Átöltöztem,s a konyhába sétáltam a reggelizés szándékával. Annyira magányosnak,elhagyatottnak éreztem magam...Mindent megadtam volna,ha megint ott ült volna Dean,mint tegnap,de nem volt ott. Elment,Jade,elment.

Kinyitottam a hűtő ajtót,de siralmas látvány fogadott. Volt kb. két tojásom,egy liter tejem,és egy fél kg.száraz kenyerem,egy állott kolbásszal. A kolbász állaga nem volt túl bizalom gerjesztő,szerintem már ölni lehetett volna vele,annyira kemény volt,úgyhogy a kukában landolt. Rövidesen a két tojás is ott találta magát,amiknek kellemetlen szaguk volt,de igen erősen. Hál' istennek találtam a pulton egy kis gabona pelyhet,amit tejjel felöntve meg is ettem. Most jól laktam,de mi lesz holnap,vagy egy hét múlva? Már nem csak azzal kell foglalkoznom,hogy az az izé,amit tegnap este a temetőben láttam,hallottam,hanem azzal is,hogy miképp juthatnék pénzhez. De gyorsan. Vissza mentem a szobámba,és össze kapartam az összes pénzemet,amim csak volt. Kb. két bevásárlásra elég. Emellett viszont még a rezsire is elő kéne teremtenem a pénzt. Plusz a benzinre,kajára,adókra... Jesszusom,már azért is fizetnem kell,hogy van tető a fejem fölött! Ez aztán élet. Szerencse viszont a szerencsétlenségben,hogy legalább hitel nincs a házon. De biztos,hogy ezt az életet akarom? Itt maradni a házban,úgy tenni,mintha minden rendben lenne,és gürizni,hogy fent tartsam ezt a poklot. Még csak nem is szeretek itt lakni! Ezek után érthető is. Gondterhelten rogytam az ágyra,és minden erőmmel a kiutat kerestem. A fényt az éjszakában. Jézust a kápolnában...Mit beszélek? Itt fogok megrohadni az önsajnálatomban és ebben a szánalmas halálházban. Hanyatt vágtam magam az ágyon,és összeszorítottam a szemhéjaim.

-Istenem,most mutass utat!-suttogtam,pedig csöppet sem voltunk vallásos család. Apám szerint nincs isten...szerinte,ha volna,ezt nem tűrné. Csak a gonosz van,sötétségbe burkolva. Kinyitottam a szemeim,véget vetve az önsajnálatomnak,és elhatároztam,hogy járok egyet. Talán egy kis friss levegő jót tesz majd,kitisztítja s fejem. Belebújtam a vékony dzsekimbe,és elindultam a városba,kószálni egy kicsit. Sétáltam az üzletsorok mentén,a városi parkba. Ott leültem egy lócára,és felhajintottam a lábam,hogy senki se üljön mellém. Antiszoc lettem... hurrá! Fülembe raktam a fülhallgatóm,és kizártam a külvilágot. Lehet,hogy nem is kéne itt maradnom? Eladni a házat,és elmenekülni? Nem,azt nem tehetem. Biztos megbánnám. De akkor hogy kezdjek új életet,nyissak tiszta lapot,ha a múltam nem ereszt? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben,amíg arra nem lettem figyelmes,hogy "besötétedett". Felnéztem,és egy magas,szőkés barna hajú,barna szemű srác nézett rám kedvesen.

-Elállod a napot.-mordultam rá elutasítóan. Most akarom eldönteni mihez kezdjek a jövőben,nem bájcsevegni...

-Miért baj az? Te fényesebb vagy.-vetett be egy édes kis mosolyt. Ez flörtöl velem?

-Mit akarsz?-kérdeztem mogorván.

-Leülhetek?

-Nem.

-Te mindig ilyen barátságos vagy?-mosolygott továbbra is. Be kell ismernem,nagyon jól állt neki.

-Ja. Ha nem tetszik húzz el.-rántottam meg a vállam,és vissza tettem a headsetem a fülembe.

-Mit hallgatsz?-mutatott a kezemben lévő őskori mp3-ra.

-Three days grace.-néztem fel rá,és vártam a reakcióját. Elvégre ha eddig nem kopott le...

-Bírom őket.-bólintott.-Bár szerintem a Green day és a SOAD is vannak olyan jók.

Elmosolyodtam,és letettem a lábam.

-Még mindig van kedved leülni?-paskoltam meg a helyet magam mellett.

-Még szép.-kapott az alkalmon,nehogy meggondoljam magam,és elvette a felé nyújtott fél fülest.

Egy darabig némán ültünk egymás mellett,és élveztük a zenét. Néha a talpammal ütöttem a ritmust,de csak a refréneknél. Aztán megtörte a csendet.

-Bocsáss meg,de rá kell gyújtanom.-vett elő egy doboz cigit.- Nikotin hiány.-mosolyodott el gondterhelten. Mintha ez lenne az élet nagy baja...- Te dohányzol?

-Nem.-néztem a felém nyújtott szálra.-De egyszer mindent el kell kezdeni.-néztem a gyönyörű barna szempárba,és elvettem. Előkotorta ezüstös gyújtóját,és előbb az enyém,aztán a sajátját gyújtotta meg.

-Ugye a szüleid nem tépik le a fejem,hogy beleviszlek a rosszba?-kérdezte félig tréfásan,félig komolyan,és elégedetten fújt ki egy jókora adag benntartott füstöt.

-Nem.-mondtam halkan.-A szüleim már nem élnek.

-Oh.-döbbent meg.-Sajnálom.-simította meg a vállam egy kicsit habozva.

-Boldogulok. Nem kell sajnálnod.-néztem rá,és próbáltam ezeket a szavakat úgy kiejteni,hogy a legkevésbé se hangozzon maróan gúnyosnak. A kezemben a meggyújtott szál lassan égett,de nem szívtam még bele. Féltem,hogy krákogni kezdek,és még szánalmasabb leszek. Elvégre még soha életemben nem cigiztem.

-Lassan kell.-nézett a kezemre.-Beszívod,egészen le,mélyre. Hatoljon a tüdődbe,és miután átjárta azt,fújd ki.-mondta,és szemléltette is.

A számhoz emeltem és vakon követtem az utasításait. Be,mélyre,benntart,kifúj. Égetett,mart. Legszívesebben kiköptem volna a tüdőm,eltapostam volna a cigit,és otthagytam volna ezt a veszélyesen helyes srácot,de nem tettem. Volt ebben az egészben valami mámorító,valami,ami miatt ott maradtam újra és újra beszívtam a füstöt,és kifújtam.

Eleinte még idegenkedve,majd egyre gyakorlottabban ismételgettem a műveletet.

-Be sem mutatkoztam...-kezdte oldani a hangulatot,ami nem volt ellenemre.-Kayle vagyok.

-Én Jade.

-Idevalósi vagy?

-Igen. Te?

-Szintén.-sóhajtott.

-Nem szeretsz itt lakni?

-Nem igazán. Mondjuk nagy szerencse,hogy csak a nyarat és a hétvégéket töltöm itt,mert nem bírnám...Túl nyugodt ez a kisváros. Már-már ijesztően az.

-És azok a mű mosolyok minden második ember arcán? Attól engem kiver a frász!-lelkesedtem elvtársamért.

-Ugye?-vigyorgott.-Mint egy béna horror filmben. Az ember már azt várja,melyikőjük kezdi el kergetni láncfűrésszel.

Elmosolyodtam,mire egy kicsit közelebb hajolt.

-Gyönyörű szemed van.-nézte áhítattal,majd felöltött egy merev,ijesztő művigyort.-Kölcsön adod?

-Bolond.-löktem meg a vállát nevetve.

-Amúgy komolyan gyönyörű.-simított hátra egy hajtincset az arcomból. Már megint ez a duma...na majd én megmutatom neki,hogy kell valakit zavarba hozni!-Hány éves vagy?

-Miért fontos az?-szívtam egyet a cigiből,és olyan közel hajoltam hozzá,hogy az ajkam súrolta az övét,majd kifújtam. Nem,ez nem lehetek én! Magabiztos,flörtölős,szinte már-már nyomulós. Mi van velem? Ő a hibás! Ő teszi ezt velem.

-Csak...-húzódott el cékla vörös fejjel,ami megmosolyogtatott. 

-Találd ki!

-Ugye vagy már 18?-kérdezte ártatlanul,idegeskedve.

Nem tudtam sokat róla,azt sem,hogy mi a vezeték neve,vannak e testvérei...stb. Csak azt,hogy nekem rá van szükségem a feledéshez. Valakire aki olyan mint ő. Édes,szerethető,tudatlan. Aki ilyen érzéseket képes kiváltani belőlem. Szívtam egy utolsót,majd elpöccintettem a betonra a csikket. Felé fordultam,és megcsókoltam. Döbbent volt,és rideg,vártam hogy fog reagálni. Visszacsókolt,de úgy,hogy a gyomrom is beleremegett. Lágy volt,óvatos,majd egyre szenvedélyesebb. Ha nem ülök,biztos össze estem volna. Elhajoltunk egymástól,és megjátszott szomorkodással,bociszemekkel megszólaltam.

-Nem. Még csak 17 vagyok.

Elsápadt,és olyan fejet vágott mint aki citromba harapott. Már nem bírtam tovább,kipukkant belőlem a nevetés. Ilyen siralmas helyzetben képes vagyok nevetni? Én vagyok ez egyáltalán?

-Mi olyan vicces?

-Te...-mondtam még mindig a röhögéstől fuldokolva.-Nyugi,már 24 vagyok.

-24?

-Igen. Hiszel nekem?

-Hmm. Nem nézném ki belőled,de fogjuk rá. Annyira fura,hogy csak egy év van köztünk...

-25 vagy?-kérdeztem,mire bólintott.-Mesélj magadról!

-Hát,orvostan hallgató vagyok az egyetemen. Ha minden jól megy,sebész leszek. Van egy öcsém és egy húgom. Szeretem a nagyvárosi nyüzsgést,pörgést. Szüleim együtt élnek,boldogok meg minden...nincs okom panaszra.-mondta ki egy szuszra,mintha félne,hogy a tökéletes életével megbánthatna.-És te?

-Hát,4 hónapos koromban elhunyt az anyukám,apám nevelt fel. Jó gyerek voltam,apa annak ellenére,hogy nem keresett túl sokat,a tenyerén hordozott. Minden reggel összeütött valamit,és néha vacsorára is főzött,sütött valamit. Nem akarta,hogy azért mert nincs anyukám,bármivel is kevesebbnek érezzem magam. Megtanított mindenre,amit csak tudott. Ő volt a családom. Később elkezdtem az egyetemet,de nem fejeztem be. Pár napja otthagytam.

-Miért?

-Nem láttam értelmét,hisz már nem volt kit büszkévé tennem. Az apám 3 napja meghalt. Én pedig valószínű,hogy...-nem is tudtam,hogy mi lesz még velem. Hogy mit akarok,merre tartok.

-Nem kell erről beszélned,ha fáj...

-Csak akkor fáj,ha egyedül vagyok. Akkor viszont nagyon.-néztem a szemébe. Kereste a szavakat,vártam mire fog kilyukadni.

-Nem tudom meddig leszek itthon,mert az egyetemen épp szünetünk van,de ha vágysz valaki társaságára,hívj fel nyugodtan.-vett elő egy tollat a zsebéből,és megfogta a kezem. Felírta a számát a kézfejemre,de nem engedte el.-Van kedved sétálni?

-Van.-mondtam,elvégre mit veszíthetek. Kedves,okos,helyes és ártalmatlan. Egy álom.

Nem tudta,hogy elengedje-e a kezem,vagy sem,így éppen hogy csak hozzá ért. Én pedig szorosan rákulcsoltam az ujjaim az övére. Biztonságot nyújtott,és valami furcsa szikraként bejárta az egész testem. Bár örökké tartana...

Teltek a napok,s a találkozásunk óta mindennap találkoztunk. Jó érzés volt otthon hagyni a magányt,sétálgatni,hambizni,beülni egy-egy filmre,együtt pöfékelni a parkban...annak ellenére,hogy sosem voltam "átlagos tini"(már a tini kort is kinőttem),most egy kicsit annak éreztem magam. Az elmúlt 5 napban egy cukormázas rózsaszín köd körül ölelt,akárcsak Kayle karja. Csodás volt....

Tegnap viszont valami egészen megváltozott. A máskor visszahúzódó Kayle-t alig bírtam levakarni. Követelőzően csókolt,taperolt. Nem vagyok "prűd",de azért ez nagyon korai. Bunkó beszólásokkal és szexista viccekkel "színesítette a napom". Este épp hogy csak megszabadultam tőle. Lehet,hogy nem is az az ember,akinek a parkban mutatta magát. Ha ma sem javul a helyzet,én nem tűrök tovább. Kiadom az útját. Kettőre beszéltük meg,hogy átjön,addig egész délelőtt azon agyaltam,miképp jöhetnék rá,hogy mit is láttam akkor éjjel a temetőbe. Már ha láttam valamit. Egyre inkább kezdtem elbizonytalanodni. Egy módja van. Felfegyverkezem,és elindulok a temető melletti erdőrészre. Átfésülöm...De menni fog ez egyedül? Nincs senkim aki ne nézne őrültnek,ha egy 17-es glock-kal és egy táskányi fegyverrel elhívnám,hogy fedezzen amíg én szörnyet ölök. Régen apával vadásztunk párban,én voltam a "szárnysegédje". Vittem a fegyvereket,fedeztem... 

Pár perccel kettő után csengettek. Kayle volt az egy szál vörös rózsával a kezében.

-Szia.

-Hello.-álltam az ajtóban úgy,hogy ne érezze,hogy behívnám...érezze csak azt,hogy az orrára vágnám.

-Figyelj,tudom,hogy tegnap nagyon bunkó voltam veled,és megértem,ha nem állsz még készen a szintlépésre,de szeretnélek kiengesztelni.-adta át a virágot.

-És mégis hogyan tervezed ezt a kiengesztelést?-kérdeztem,mire előhúzott egy DVD-t a háta mögül. Titanic.- Ugye ez csak valami rossz vicc?

-Nyugi,nem ez van benne.-szórakozott az arckifejezésemen.-a Kör. Csak a haverom mikor kölcsönkérte rátérdepelt a dobozára,szóval az széttört.

-Így már mindjárt más.-álltam odébb. Besétált mellettem,és körültekintett.-Szép kis ház.

-Kösz.-vetettem oda. A tegnapi után már nem is olyan vonzó,mint amikor a parkban először találkoztunk,bár most azt hiszem kezdtem megenyhülni feléje.

-Indíthatom?-mutatott a nappaliban lévő TV-re és DVD lejátszóra.

-Persze.-fordultam be a konyhába,valami rágcsa után kutatva. 

Nem ment be a nappaliba,hanem utánam jött a konyhába,és becsukta maga mögött az ajtót. 

-Tudod sokáig eljátszottam volna még veled.-kezdte,mire megfagyott az ereimben a vér. Ez nem egy jó mondat kezdete...-Lehet a végén még a derekadat is beadtad volna,és nem csak Lucifer dicséretét zsebeltem volna be. De hát a nagyfőnök nem adott több időt...azt mondta,nem fogsz keresztbe tenni neki. Nem azért tört elő a ketrecből,hogy aztán pont te öld meg...-ez meg miről beszél? A sátánról? Na jó,itt valami nagyon nem stimmel.-Szóval bocsi,de azt hiszem meg kell ölnöm téged...

-Micsoda? Ez nem vicces Kayle! Hagyd abba!-szóltam rá,hátha csak egy rossz viccet próbál elsütni. Közelebb lépkedett,én pedig hátráltam,míg a konyhapultba nem ütköztem. Felkaptam egy kést,és rá szegeztem.-Hallod? Hagyd abba. 

-Kayle azt hiszem nem hall. Már egy ideje...-vigyorgott fölényesen,majd koromfeketére váltott a szeme. Démon.-Ja és ne hadonássz azzal a fogpiszkálóval cica,még a végén megvágod magad.

-Mit akarsz?

-Már mondtam. Megölni téged. Ez a parancs.

-Miért is?

-Mert valaki tart tőled valamiért. És annak a valakinek sokkal tartozom.-egyre közelebb jött,mire az asztal körül keringtem,és beszéltettem. Időt kellett nyernem.

-Mióta vagy benne?-szegeztem neki a kérdést,ami mióta rám villantotta fekete szemeit,bennem motoszkált.

-Már lassan két napja. Szegény srác...,már akkor befellegzett neki,amikor szóba állt veled.-mondta flegmán.-Na,de mi lesz? Meddig járkálunk körbe-körbe? Nem mered belém süllyeszteni a kést? 

Nem reagáltam,csak hátráltam automatikusan,majd egy óvatlan pillanatban a markomba zártam a sószórót.

-Tudhattam volna. Annyira egyszerű lesz megölnöm téged. Gyenge vagy és gyáva. Nem jó kombináció.-rázta a fejét.-Így még csak nem is lesz élvezetes.

-Te szegény.-gúnyolódtam,majd az arcába dobtam egy marék sót. Kezét a szemére tapasztotta,mert valószínűleg oda is jutott jócskán. Futásnak eredtem,egyenesen a szobámba. Bereteszeltem az ajtót,és elé toltam a komódot is. Az íróasztalomhoz léptem,és hosszas borogatás,keresgélés után megtaláltam a fekete alkoholos filcem,amivel a szőnyegem alá ördögcsapdát rajzoltam. Hatalmas dübbenés. Majd még egy. És még egy. Beakarja rúgni az ajtóm. Kapkodva rajzoltam meg az utolsó vonásokat,majd gyorsan visszahajtottam rá a szőnyeget. Kitartóan püfölte az ajtót,mire az betört,és a kis éjjeli szekrényt is magával sodorta.

-Te ribanc.-indult meg dühösen,majd a torkán akadt a szó.-Komolyan ennyire hülyének nézel?-mutatott a szőnyeg sarkára. Felgyűrődött. Kikerülte a csapdát,és megmarkolta a nyakam. Többször is megütött egymás után. Az orrom vérzett,nehezen kapkodtam a levegőt is. Tudtam,hogy vesztettem. Nincs már több fegyverem,csapdám,trükköm. Erőfölényben volt. Még egy darabig ütlegelt,majd elengedett. A földre rogyva öklendezni kezdtem,fél kezemet az oldalamra tapasztva. Vért köhögtem.

-Látom nehezen akarsz meghalni...De rásegítek.-Lépett elém. A hajamba markolva felrántott a földről,és egy éles tárgyat döfött a mellkasomba. Éreztem,ahogy áttépi a penge a szöveteim,és a sebből ömleni kezd a vér. Elengedett,de most már végleg az utolsó dolog amit hallottam a koponyám hangos csattanása a kemény parkettán. Minden elsötétedett.

Az erdőben ébredtem,annál a kis pataknál,ahová kisgyermekként mindig is imádtam kijárni. Hogy kerültem én ide? Hisz meghaltam... De ha meghaltam,ki ez a ballonkabátos,fekete hajú,kék szemű pasas,aki kifejezéstelen arccal áll tőlem egy méterre?

Félve néztem rá,és teljes testemmel felé fordultam.

-Ez a mennyország?-kérdeztem bizonytalanul a férfit.

-Nem.-mondta. Vártam,hátha folytatja,de úgy tűnt,számára ez a "nem" egy elégséges és kielégítő válasznak felel meg.

-Akkor?

-Nem értenéd.

Már megint ez a rövid,mondok is meg nem is...

-Figyelj. Azt hiszem én most per pillanat "egy kicsit halott vagyok",szóval hálás lennék,ha nem húznád az időt,és kiböknéd hol vagyunk. Ja,és azt is elárulhatnád,hogy ki vagy. 

-Nem haltál meg.

-Mi?

-Nem vagy halott. Nagyon is élsz. Az elméd és egy párhuzamos dimenzió kombinációjának hajlított világában vagyunk. 

-Igazad van,tényleg nem értem. De,most tegyük fel,hogy hiszek neked,-böktem rá.-mégis hogy kerültem ide?

-Én hoztalak el.

-Miért? És ki vagy mi vagy te,hogy ezt megteheted? 

-Az lényegtelen,hogy én ki vagyok. Te segítséget kértél a mennytől,amit meg is kaptál. Mert nem vagy átlagos ember. Más vagy. Csak még nem tudom miért. Az volt a feladatom,hogy megértessem veled,miért nem lehet normális életed. Hogy miért nem lehet senkid. Üldöznek a démonok téged,és az összes embert aki valaha is fontos lesz számodra.-mondta.

-Én? Segítséget? Mikor?-majd eszembe jutott,amikor az ágyamon hanyatt fekve azt suttogtam,"Istenem,most mutass utat!".-Te vagy isten?-kérdeztem elkerekedett szemmel.

-Nem.-rázta meg a fejét,s közelebb lépett. Meg sem várta a reakcióm,kezét a homlokomra tapasztotta.

Zihálva ébredtem a saját ágyamon. Az órámra néztem. Nyolc óra öt perc. A tükörhöz rohantam,és... semmi. Ugyanabban a világos farmerben és fekete pulóveremben voltam,mint amikor megismerkedtem Kayle-al a parkban.Nem voltak sebhelyeim,a padlón sem volt ördögcsapda. Mintha ez az egész meg sem történt volna. A konyhába rohantam,ahol a mosogatóba rakott gabonapelyhes tál árválkodott. Hihetetlen. 

~Dean~

-Sam megvagy még?-kurjantottam el magam az ágy szélén ülve a vécé felett görnyedő öcsémre nézve.

-Sajnos.-mondta két öklendezés közben.

-Fel a fejjel. Vagyis inkább ne...

-Ha-ha-ha-hoa...-És egy újabb adag hányás placcsant a vécébe.

-Én mondtam tegnap,hogy nem kéne annyi tequilát innod. 

-Jó'vanna. Utólag mindenki okos.-húzta le a hányadékot. Szédelegve a mosdó kagylóhoz sétált,és megmosta az arcát.

-Indulhatunk?-türelmetlenkedtem. Elvégre Bobbynak nagy hírei vannak...elvileg.

-Pillanat. Te Dean,-állt meg előttem.-ugye tegnap nem mondtam valami olyat amivel megbántottalak? Olyan furán viselkedsz. Esküszöm,csak a pia beszélt belőlem...

-Nem.-vágtam közbe. Nem miatta van.-De azért szerintem egy fogmosás nem ártana...vagy egy tictac.-toltam félre.

-Oh.-esett le neki,és elő is kotorta a fogkeféjét,és visszaindult a fürdőbe.

Tíz perc múlva már a hotel kulcsaival babrált. 

-Miért nem záródik ez a hülye ajtó?-rángatta a kilincset.

-Mondjuk,mert a másik kulcs zárja?-néztem másnapos testvéremre,aki a minibár kulcsát erőszakolta be a zárba.

-Oh.-mondta megint.

-Na engedj ide.-furakodtam az ajtóhoz,majd egy kis hadakozás után bezártam.-Inkább hagyd rám a komolyabb agymunkát igénylő "küldetéseket".-gúnyoltam.

-Olyan vicces vagy...

Beszálltunk az impalába,és felcsendült az egyik örök kedvencem. ACDC Highway to hell. Feltekertem a hangerőt,hogy elnyomjam Sam nyöszörgését,s röpke másfél óra alatt Bobby-hoz értünk. Biztos nagyon várhatott minket,mert rekord sebességgel gurult ajtót nyitni.

-Sziasztok. 

-Hello Bobby.-kerültünk beljebb.-Mi a helyzet?

-Mint már korábban is említettem,találtam valamit.

-Na,ne sejtelmeskedjünk,ki vele! A Lucifer üggyel kapcsolatban?-reménykedtem.

-Mással nem is foglalkozok,már hetek óta.

-Mit?-kérdezte Sam.

-Mivel megölni nem lehet,vagy csak mi nem tudjuk,hogy hogy kell,ezért oda kell vissza zárni,ahonnan kijött.

-A ketrec?

-Bingo.-nézett Sam-re.-Na,de ne bámulj,mintha én szartam volna a spanyol viaszt! Ezt Gabriel már rég elmondta. Most inkább arról lenne szó,hogy miképp bővíthetjük a kollekciót.-mutatott az asztalon heverő magányos gyűrűre. A háborúéra.

-Hogy?-kérdeztem.

-Egy szomszédos városban elég sanszos,hogy éhínség tevékenykedik. Tegnap kaptam a hírt. Egy szerelmes pár konkrétan széttépte egymást.

-Valentin napon?

-Bizony. Egy másik férfi pedig halálra ette magát. Pedig gyomorgyűrűje volt... Úgy érzem érdemes lenne elugranotok. Ez bizony ő lesz.

-Kösz Bobby.-veregettem meg a vállát,és már fél lábbal kint voltam a házból.-Elképesztő vagy!

Negyed óra múlva már a város egyik kávézójában ettük eltolódott reggelinket.

-Borzalmas.-nézett megvetően Sam a baconos sajtburgeremre,s újabb falatot tömött a szájába a salátás omlettjéből.

-Mi van? A reggeli a nap legfontosabb étkezése.-bölcselkedtem.

-Na de akkor is...Ez nem egészséges.

-Ahh,a koleszterin szintem lesz az utolsó dolog,ami miatt most aggódnom kéne. Tudod, közeleg az apokalipszis. Ugye emlékszel még rá? Egy pár kedves tollasseggű barom épp kotonként akar minket használni!-ment fel bennem hirtelen a pumpa. Nem tudom miért,hisz általában higgadtan kezelem a dolgokat,de ez...

-Jól van,nyugi.

-Nem,nem nyugi Sam!-löktem a burgerem a tányérra.-Belénk akarnak bújni,hogy aztán lejátszhassák a kis csatájukat,aminek mi emberek isszuk meg a levét. Olyan mintha egy bárd lebegne állandóan a fejünk fölött. Nem tudjuk mikor csap le. Lehet hogy nem látszik rajtam,de ez azért egy pöttyet aggaszt!

-Én ezt megértem. Engem is rosszul érint,de össze kell tartanunk. El kell viselnünk egymást,mert együtt erősebbek vagyunk. Külön-külön könnyű prédák lennénk. 

-Ezzel tisztában vagyok.

-Így legalább egyikünk sem mond igen-t.

-Ez is igaz. De tudod mi a leggázabb az egészben?

-Mi?

-Hogy az angyalok a rossz fiúk. Azok,akikhez annyian imádkoznak. Akik elég hatalmasak ahhoz,hogy egy csettintéssel egy gumiszobába zárjanak,teljesen ártalmatlanná téve,gondolok itt a megboldogult Gabrielre,vagy nemes kézrátéttel kiégessék a szemedet...ja,és szárnyaik is vannak. Attól tartok,ehhez kevesek leszünk.-sóhajtottam.

-Kit érdekel? Mi pedig egy fekete impalával szeljük az utakat! Legyűrjük ezt is,mint mindent! Megszerezzük a gyűrűket,és visszaküldjük Lucifert oda ahová való!-biztatott,már jóval józanabban mint reggel volt.

Ez a jó Sam-ben. Akármilyen idegesítő is tud lenni néha,azért szónokolni,azt tud. 

-Én befejeztem. Te?-tereltem a témát,mert egy kicsit szégyelltem a kirohanásomat. 

-Mindjárt.-kapta be az utolsó "harit".

Visszavittem a tányérokat,és kifizettem. Sammel immár teli hassal,és magabiztosan huppantunk be a kocsi ülésére. Ideje egy újabb gyűrűre szert tenni...  

4. Titkok könyve

~Sam~

-Nem,Bobby,nem.(...) Tudjuk, nem lesz gáz. Megmondom neki. (...)Nincs szükség segítségre,megoldjuk. (...) Persze, benézünk. (...)Tudom,hogy már nem sok időnk van. (...) Tudom. Miért kell mindig az orrom alá dörgölni?(...) Aha,mintha nem tudnám!-horkantottam.-És biztos,hogy nem! Na hello.

Kinyomtam a telefont,és az anyós ülésre hajintottam. Elegem van már,hogy folyton csak azt hallgatom,hogy az én hibám az egész apokalipszis. Nem értik,hogy nem voltam tisztában azzal,hogy mit teszek. Azt hittem jót cselekszek,segítek a világon. Ehelyett most azért hajtunk Deannel,Bobbyval és Cas-sel,hogy helyre hozzunk mindent. Lucifert igaz,hogy én szabadítottam ki,de valakinek meg kellett löknie az első dominót is...ez pedig Dean volt. Erre pedig már természetesen senki nem emlékszik. Forrt bennem a düh,de el kellett fojtanom. Megint. Csak nyelni a srácok utalásait,és állni a pillantásukat nap mint nap. Az imént is volt szerencsém Bobby egy pár "kedves" szavához. De nemsokára vége lesz. Vége kell,hogy legyen. És én leszek az aki ennek az egésznek véget fog vetni,én aki elindítottam. Nekem kell. Becsaptam a vén tragacs ajtaját,amit Bobby adott kölcsön,hogy haza tudjak jönni,mert Dean "nem ért rá",és a motel szoba felé mentem. Elővettem a kulcsot,és benyitottam. A cuccaink az ágyon,Dean pedig a fürdőszobában épp arcot mosott,és a törölközőbe temetve az arcát artikulátlanul valami "Sammy?"félét kérdezett.

-Igen.-sóhajtottam. Már rég nem sérelmezem a Sammy becenevet,úgysem változik már meg Dean,de hazudnék,ha azt mondanám,hogy szeretem ha így hívnak. Mikor tizenéves voltam,kifejezetten utáltam. Túl lekicsinylő volt,és mint minden tini,felnőttnek akartam tűnni,nem pedig egy kisgyereknek...ezt a patáliát elnézve viszont szívesen lennék újra kamasz.

-Oh,jó hogy jössz. Össze pakoltam.

-Azt látom.-mustráltam az ágyra lökött táskákat.-Miért is?

-Bobby hívott,azt mondta nézzünk be hozzá. Talált valamit. Vagyis nem biztos,hogy tárgy az a valami.-morfondírozott.

-Vagy két órája jöttem tőle!-háborogtam.-Én ma már biztos nem ülök kocsiba!-dörzsölgettem lüktető halántékom."És Bobbyból is elég volt mára!"gondoltam.-Maradjunk még,csak ezt a napot. Holnap hajnalban indulhatunk.-vettem kicsit halkabbra,és könyörgőbbre a hangszínem,mire megadóan feltette a kezét.

-Rendben,kis mufurc. Nyugi.-vettette oda félvállról.-Hogy van Bobby? Jól viseli?

Az asztalhoz léptem,és felbontottam egy sört. A bátyám is oda sétált,majd követte a példám,és az ágyra ülve itta az ő sörét.

-Nem igazán. Tudod milyen neki a tétlenség...olyan mint egy tövis,jó mélyen a talpában. Hajtaná a vadász ösztön,de nem mehet.-mondtam.

Kezdett szépen,lassan minden ellenszenvem elreppenni Bobby iránt. Elvégre,ha úgy veszem,szinte miattam rokkant meg. Inkább lábon szúrta magát,mint hogy megöljön.

Dean csendben bólintott,s az utolsó korty sörét is felhajtotta.

-Terv?-húzta fel a szemöldökét,amit egy gyilkos,"Másfél órán át vezettem, egy ócska vasban ülve,mert te épp elvoltál foglalva,és tettél rá,hogy hogy jutok el a motelhoz,úgyhogy pihenni akarok!" nézéssel díjaztam.-Jól van,lépek is.-intett,és felkapta a kabátját.

-Hová?

-Az út túloldalán van egy jó kis bár. És hé,a tollas seggűek ránk fenik a foguk...ennél erősebb kell.-mutatott a sörre.- Jössz?-kérdezte.

-Most nem,egy kicsit kifújom még magam. De később átmegyek.

-Rendben.-hallottam,de már csukódott is az ajtó,én pedig lassan tovább kortyolgattam a söröm. Magamra maradtam a gondolataim ördögi mókuskerekében. Elővettem a fém italos flaskám,amit elnézve eszembe jutott,amikor még nem alkoholt,hanem Ruby vérét tároltam benne. Mámorító volt az a hatalom,de amekkora bajt okoztam vele...már nem hiányzik. Szomorúan húztam meg,és dőltem hanyatt a kemény ágyra.

~Jade~

-Na,nem,nem lehet,biztos megőrültem.-suttogtam magam elé.

-Jade,kicsim,én vagyok!

Az erdő felől jött. Ez nekem sok. El kell innen tűnnöm.

-Ne hagyj egyedül,annyi ideje vártam rád!-kezdte megint,mire futólépésben siettem a kocsihoz vissza,és téptem fel az ajtaját. Beültem,becsaptam az ajtót s amilyen gyorsan csak tudtam beindítottam.

-Kérlek!-szólt újra. Remegett a kezem,a szívem vadul dobogott. Még mindig hallom...nem lehet,ELÉG! Mielőtt a gázba tapostam volna,az erdő felé pillantottam,de nem láttam őt. Csak a bokrokat,a fiatal és idősebb fákat,és... az ott egy szempár? Koncentráltam,hátha többet is láthatok,de amilyen hirtelen felbukkant,olyan gyorsan tűnt el. Remek,biztos már skizofrén is lettem.

-Látni akarlak. Gyere hozzám!

-Még mit nem!-gondoltam,s rátapostam a pedálra. Mint aki a törvény elől szökik,pillanatok alatt eltűntem a temetőből.

Őrült tempóban vezettem haza,és ezer meg ezer gondolat cikázott a fejemben. Zavart voltam és ijedt.  Miközben egy régi kocsma előtt hajtottam el könnycsepp szökött a szemembe. Elhomályosult az út,csak pacákat láttam. Fél kézzel letöröltem a szememben gyülekező könnyeket,de abban a pillanatban vettem észre,hogy valaki kilépett a kocsim elé. Gyorsan a fékre tapostam,és a lendülettől a fejem előre bicsaklott,s lefejeltem a kormányt.

-A kibaszott életbe!-káromkodtam az orromra tapasztott kézzel. Vérzett. Megtöröltem a kabátom ujjával, és tekintetem arra a szerencsésre emeltem,akit kis híján elütöttem. Nem kis meglepetésemre Sam állt meglepődve a kocsi orránál,még mindig dermedten a félelemtől. Nem látszott teljesen józannak,de ez most kifejezetten az előnyömre vált,mert gyorsan hátratolattam,és kihasználva a fényszóróm erős,vakító fényét,továbbhajtottam. 

Még mindig zaklatott voltam,eztán még a lelkiismeret furdalás is gyötört,hogy se szó se beszéd otthagytam a megilletődött srácot. De megfegyelmeztem magam,és minden erőmmel azon voltam,hogy az útra tudjak koncentrálni. Pillanatok alatt hazaértem,leállítottam a motort,de nem szálltam ki. Kezembe temettem az arcom,és próbáltam teljesen kiüríteni az elmém és tisztán látni a dolgokat. Akkor kezdjük az elején. Nem lehet az anyám,biztos csak valami lény szórakozik velem. Elvégre apa elhamvasztotta anyát. Lehetetlen,hogy a szelleme legyen. Vagy netán valami személyes tárgyába kapaszkodik,ami az erdőben maradt. És ha tényleg az ő szelleme,hogy bizonyosodjak meg róla? Nem ellenőrizhetem,hisz nincs is róla emlékem,nem is ismertem! Semmit nem tudok róla. Keserves sóhaj kíséretében csaptam be az ajtót, és zártam be a kocsit. Ütemesen csoszogott a tornacipőm a házhoz vezető járdán, orromban véres zsepi fityegett. Pompás voltam. Elég volt a világból,abból,hogy minden rossz és gonosz szinte már üldöz,abból,hogy már nincs senkim,és ha az anyagiakat nézem,semmim. A hűtőhöz léptem,majd egy üveg borral a szobámba sétáltam. Ezem legalább van.-húztam keserű mosolyra a szám. A "lakosztályomba" érve cipőstől mindenestől az ágyra vetődtem,és felbontottam a "vacsorámat,lelkem gyógyírjét". Sokáig csak a plafont bámultam,és azon merengtem,mennyire üres lett hirtelen az életem...és hogy van e még értelme élnem. Néha számhoz emeltem az üveget,és élveztem ahogy a hideg ital forró perzselést okoz a testemben. Ez az egy örömöm maradt...az alkoholizmus. Erős kifehezés ez egy korombeli lánytól,de kövezzetek meg,így érzem. Fél órán át fürödtem az önsajnálatban,majd eszembe jutottak apám egykori szavai: "Ha erős vagy,segíts a gyengén. Ha gyenge vagy,ne várd meg,míg eltaposnak. Állj fel és küzdj!" Nem sok ilyen költői kirohanása volt,egyszerűen élt és egyszerűen mutatta ki az érzelmeit,de amikor ehhez hasonló arany igazságokat mondott,a végén mindig elviccelte. De most nem nevettem el magam a bölcs szavakon és az utánuk sem jött poén. Most éreztem át igazán,hogy mit is akartak jelenteni. Félre raktam a bort és felültem. Nem ilyennek akarna látni a családom. Nem ilyen gyengének,aki az első akadálynál elhasal. Harcosnak neveltek. Ideje küzdeni. Szédelegve mentem a zuhanyzóba,ahol egy kis hideg zuhany kijózanított a kezdeti mámorból és elkezdtem gondolkodni. De úgy igazán. Nem tudom mi kattanhatott be,vagy ki,de hirtelen,mintha megszűntem volna érezni. Nem éreztem fájdalmat,bűntudatot,önsajnálatot. Semmit. Hosszú idők óta semmit. Felemelő volt. Csak járt az agyam,szinte hallottam ahogy kattognak a fogaskerekek. Ha meg akarom oldani az ügyet,akkor a legelején kell kezdeni. Felvettem a dzsekim,és felmentem a padlásra. Reményeim szerint ott több is van,mint patkányok...talán ott a megoldás. Hűvös volt, néhány helyen még a levegő is csontfagyasztó volt. Rengeteg kartondobozzal,elfeledett holmival találtam szembe magam. Zseblámpám fényével,elégedett fejjel végigpásztáztam a terepet,és elolvastam a dobozokon lévő feliratokat. "Gyerekruhák". "Kinti játékok". "Kacatok". Ez a doboz már felkeltette az érdeklődésemet,így hát boldogan túrtam bele. Voltak itt régi plüssfigurák,kötelezőolvasmányok,térképek,konyhai eszközök,kinder figurák,egy pár csillogós hajcsat,és egy megkezdett sál,pamutgombolyaggal és kötőtűvel. Elmosolyodtam,aztán gondosan visszahajtottam a tetejét. A következő dobozon ez állt:"Fénykép albumok". Türelmetlenül, bontottam ki a dobozt. Három nagy méretű családi album volt benne. Magam alá húztam egy elnyűtt plédet,és a zseblámpám fényénél belelapoztam. Az első kép egy ultrahangfelvétel volt. Vagyis egy kimerevített kép. Furcsa kis paca voltam. Kivettem,megfordítottam,és mintha aranyból lett volna,olyan óvatossággal simítottam végig a karaktereken. Ez nem apa írása. Tanulmányoztam a kacskaringós betűket. Anyáé. Óvatosan,mint valami szent ereklyét,úgy csúsztattam vissza a tartóba. A következő képen már anya és apa álltak egy kórház várótermében. Teljesen megbabonázott anya látványa. Fekete,hosszú haja volt,akárcsak nekem,de a szeme piszkos zöld,szinte szürke volt. Mosolya igazi örömről árulkodott. Tovább lapozva már egy kicsit gömbölyűbb hassal öleli apát,aki épp a feje búbjára ad egy puszit. Ezen egy apró faház előtt állnak,egy patak mellett. A következő képen apa ül a kocsijában,és anyára nevet,aki ezt mindenképp megakarta örökíteni.A gondtalanabb és fiatalabb kiadású apáról süt a szeretet. Igazán szerelmes lehetett anyába. Ezt követően már anya felhúzott pólóval,óriási pocakkal pózolt a kamerába. A következőn már én is rajta vagyok. Pici és kopaszka voltam,de ahogy a képen ölelt anya,mindent megadtam volna,hogy újra ott lehessek. Jó néha eljátszani a gondolattal, mi lenne,ha nem vesztem el akkor az anyukám. Nem lett volna apa sem vadász, s még most is élne. Lenne családom,s az lenne életem legnagyobb tragédiája, hogy kifogyott a szájfényem. Egy kicsit lapozgattam még,s visszaraktam az albumokat,és egy másik doboz felé nyúltam. Az volt rá írva, hogy "Kate". Azonnal felbontottam,hisz tudtam,hogy ebben lesznek anya holmijai. Az első dolog ami a kezembe akadt,egy pulóver volt. Ezzel takarta le apa a dobozban lapuló kincseket. A ruhadarabon még mindig érződött egy vaníliás parfüm illata,amit még anya fújhatott rá. Alatta egy bekeretezett kép volt,amin anya és apa ölelik át egymást,köztük pedig én voltam egy hordozóban. A kép mellett egy apró doboz volt. Kibontottam. Egy pici kulcs és egy pár ezüst és arany ékszer kapott benne helyet. A kulcs jobban felkeltette az érdeklődésemet,mint az ékszerek,így azt a zsebembe is süllyesztettem.Visszazártam a ládikát,és feltúrtam a dobozt. A legalján,egy rakás regény alatt valami naplóféleséget találtam,ami egy kis lakattal le volt zárva. Hát ide való vagy,tapogattam meg a zsebem alján heverő kulcsot. Hónom alá kaptam a naplót, majd vissza pakoltam a kivett tárgyakat a helyükre. Elindultam,le a lépcsőn,be a házba,ahol azonnal kinyitottam a becses kincsemet.

"Kedves naplóm!

Lehet nyálas ezt így indítani,de sok minden történt velem,amit most úgy érzek ki kell írnom magamból. Gyűlölöm,hogy nincs ki,akinek ezeket elmondhatnám,csak egy tépett kis füzet. Miután karambolt szenvedtünk,anyám testileg és lelkileg is megrokkant. Anya fél lábára megsántult,de  sajnos apa rosszabbul járt,aki az életéért küzd. Akárhányszor szóba hozom,veszekedés a vége,mert anya nem akar beszélni az állapotáról. Szerinte nem tartozik rám. Nem fogom fel,miért távolodott el ennyire tőlem. Ha nem veszekszünk,akkor épp vagy ittas állapotban a kanapén döglik,vagy alszik. Hihetetlen milyen gyorsan fordulhat át egy ember élete álomból rémálomba. Egy perc alatt történt,mégis úgy érzem egy életen át fog tartani."

"Kedves naplóm!

Ma ismét bementem a kórházba apám felől érdeklődni. Gyanúsan hallgatagok voltak az orvosok,apa gépe pedig gyászosan pittyegett. Már egy hete kómában fekszik. Anya egyre elviselhetetlenebb,én pedig egyre zavartabb vagyok. Nem bírok koncentrálni semmire. Régebben jeleseim voltak csak,most viszont rengeteget rontottam. Mit is beszélek...nem okolhatok mást,a saját kudarcaimért. Össze kell szednem magam!"

"Kedves naplóm!

Már vagy fél éve nem írtam,aminek oka is volt. Apámat reménytelennek nyilvánították,s lekapcsolták a gépről. Anyámmal szörnyű együtt élni. Állandóan iszik. A nyáron pincérnőként összeszedett pénzemből tanulok most,abból állom a könyveim és az írószereket. Már vagy 4 csekk hever az asztalon befizetetlenül. Lassan a házat is elviszik felőlünk."

"Kedves naplóm!

Nem is értem miért nem égettelek el eddig,hisz csak a múlt fájó emlékeit idézed fel bennem. Most nem lehetek szomorú,most nem sírhatok. Szeretnem kell,csak ez számít. Termékeny négy évet tudhatok magam mögött,amiben könnyek és öröm is van bőven. Nővérem apa temetésére hazalátogatott és összekaparta anyám a padlóról. Kisegítette egy kis pénzzel,amennyi épp elég volt az elmaradt törlesztő részlegek befizetésére. Fél évre rá megismerkedett egy férfivel. Teljesen megbabonázta,újra házasodott. Már az elején tudtam,hogy nem jó emberrel köti össze az életét(bár hiába mondtam neki),de nem hallgatott rám és a megérzésemre. elvégre számára csak egy "taknyos" voltam. Nem javult a viszonyunk,olyanok lettünk,mint tűz és víz. Egy év után abból a tenyérbe mászó féregből egy állat lett. Verte anyám,és miden keresetét eljátszotta. Mikor mondtam anyámnak,hogy adja ki az útját,azt állította,szereti,és csak hirtelen felindulásból tette,de megbánta. Sajnos nem eléggé,mert ez heti rendszerességgel ismétlődött. Ki sem akartam lépni a szobámból. Egyszer viszont nagyon dühbe gurult,s eltörte anya kezét. Be akartam vinni a kórházba,de akkor ért haza a játékteremből. mondtam neki,hogy csak röntgenre vinném be,de azt hitte el akarjuk hagyni. Akkor emelt rám kezet először és utoljára. Megütött,kétszer. Mire a harmadik elől kitértem,és teljes erőmből sípcsonton rúgtam. Míg a földön fetrengett többször is bele rúgtam. Hozzá vágtam mindent ami a kezem ügyébe került. Még az éjjeli lámpát is a vázával együtt. A szobám ajtajában megálltam,és vissza néztem anyámra,akinek a tekintetéből egyértelműen látszott kinek az oldalán állt. Nem az enyémen. Aznap este hallottam a kulcsra zárt ajtómon át beszűrődő veszekedést,sírást,és az én ócsárlásomat. Én voltam az agresszív,én. Épp azt beszélték,hogy mivel még csak 17 vagyok,nem dobhatnak ki,de egy nevelő otthonba beadhatnak. Már éjfél volt,a kisírt szemhéjaim ólom súllyal le akartak csukódni. De nem aludhattam el. Az éjjeliszekrényemen lévő vizet az arcomba löttyölem,így maradtam fent hajnal 2-ig. Akkorra lepte be a házat a síri csend. Megszűnt a sustorgás,a papucsok halk csoszogása is. Fogtam a hátizsákom,és összepakoltam. Ruhákat,pénzt,és a naplóm. Nem hagyhattam itt. Kimásztam az ablakon,és megszöktem. Egészen hajnal hétig jártam az utakat,amikor egy szomszédos kisvárosba értem. Egy kávézóban megreggeliztem,és tovább sétáltam. Ameddig csak bírtam. Nem tudtam,hol fogok aludni,de az volt az igazság,aludni sem akartam. Kb. 6 óránként betértem egy egy presszóba,és ittam egy csésze kávét. Fájt a lábam,és már vagy 8 településsel odébb járhattam,amikor hajnal 4-kor egy kocsi lassított le mellém.

-Kéne egy fuvar?

A hang irányába fordultam. Akkor láttam meg először Őt. Már akkor is éreztem iránta valamit,de ez csak akkor lett igazi szerelem,amikor megszökött velem. Együtt kezdtünk új életet,együtt építettük fel a közös jövőnk. És most,hogy újra megtanultam szeretni, két csodás év után megkérte a kezem. Rég nem voltam ilyen boldog. Talán sosem."

"Kedves naplóm!

Feleség. Soha nem hittem volna,hogy valaha ez leszek,azt meg pláne nem,hogy anya is. De most egy hónappal az esküvőnk után,ami mellesleg csodás volt,itt ülök a fürdőszobában,a hideg csempén,és a kezemben lévő terhességi tesztet. Pozitív. Nem tudom,hogy mondjam el Dan-nek..."

"Kedves naplóm!

Egyszer minden véget ér,mint tudjuk. Ideje megírnom utolsó soraimat. Már bőven egy éve,hogy a fiók aljára süllyesztettelek,most is csak a véletlen sodort a kezeim közé. Gyerek fejjel kezdtem ezt a kis naplót vezetni,és felnőtt nőként,sőt mi több,anyaként hagyom abba. Már nem érzem szükségét,hogy kiírjam az érzéseimet,gondolataimat,mert van egy csodás férjem,aki meghallgat,és egy édes egy hónapos kislányom,aki beragyogja a mindennapjaimat. Az életem megy tovább a saját kerék vágásában,és élem az életem. Mindennapi problémák fogják nehezíteni a napjainkat,amikkel egy családként küzdünk majd meg."

Becsuktam a vékonyka könyvet,és nagyot sóhajtottam.

-Kár hogy már csak egyedül én harcolok.

3. Semmi sem tart örökké

~Jade~

Másnap dél körül ébredtem a saját ágyamban. Nem emlékeztem hogy kerültem oda,de nem is értem rá ezen agyalni, egyből nyúltam az éjjeli szekrény fiókjába és bekaptam egy aszpirint. Tegnap este nem ittam annyit, hogy hányingerem lenne,de nyers kifejezéssel élve: úgy éreztem magam, mint a mosott fekália. A fejem őrülten hasogatott,a gyógyszer ellenére is. Hála Dean-nek,mert valószínű hogy ő hozott be,legalább a nyakam nem fájdult meg. Kisétáltam a fürdőbe majd vettem egy hideg vizes zuhanyt,és körbe csavartam magam a  törölközőmmel. Nyugisan ballagtam vissza a szobámba,ahol belebújtam a fehérneműimbe,és vizes hajamat felcsatoltam. Vettem egy nagyon régi hosszított inget felé,de azt is kigombolva hagytam,mondván, egyedül vagyok. A konyha felé vettem az irányt,ahol kis híján frászt kaptam az asztalnál üldögélő,kávét szürcsölő Deantól.

-Te mi a frászt keresel itt?!-visítottam,majd hozzá vágtam a tegnapi újságot. Lassan végig mért, majd mosolyra húzta a száját.

-Nem emlékszel arra amit tegnap mondtál?-kérdezte, de a tekintetét le sem vette rólam. Soha sem voltam szégyenlős típus, de ez kifejezetten zavarba hozott. Fülig pirultam,majd hátat fordítva beszaladtam a szobámban. Egy kicsit később már a begombolt ingben és egy pamut leggings-ben ültem le a Dean-nel szembeni székre. Egy kicsit feszélyezett a rangidős Winchester macsós pillantása,de igyekeztem nem tudomást venni róla.

-Sajnálom,de nem. Az az utolsó emlékem,hogy kivetted a kezemből a poharat,és azt mondtad mára már eleget ittam.-feleltem,s aztán mintha egy megkönnyebbült sóhajt ejtett volna el.-Miért,mit mondtam?

-Csak lényegében annyit,hogy élni akarsz.

-Aha. Nem meglepő.-bólintottam egy keserű mosoly kíséretében,és vártam,mire akar kilyukadni. De nem mondott semmit,csak felhörpintette a maradék kávéját,majd elém is letett egy csészével.-Szóval?-néztem rá kérdőn,mire válaszolni méltóztatott.

-Csak egy kis színt viszek az életedbe.-somolygott,mire legszívesebben állkapcson vertem volna.

-Csakugyan?-gúnyolódtam,majd kötekedni kezdtem.-És mégis hogy?

-Ha élni akarsz,meg kell tanulnod életben maradni.-kezdett kioktatni,de  közbe vágtam.

-Te most vadász leckét akarsz adni,nekem?

-Jupp.-helyeselt.

-És Sammy-t hol hagytad? Szívesen megnézné,ahogy megaláz egy lány.-éledt bennem a vágy,hogy bizonyítsak.

-Elment Bobby-hoz.-mondta,majd meglátva az arckifejezésemet,csak annyit mondott.-Apánk helyett apánk volt... nagyszerű vadász. 

Bólintottam.

-Na,először is,hogy jutottál be?-néztem rá még mindig egy kicsit feldúltan.

-Elvittem a kulcsod,mert khm...nem voltál olyan állapotban,hogy be tudtad volna zárni az ajtót.

-Oh.-esett le.-Értem. Szóval mit terveztél?-kérdeztem egy kicsit gúnyosan,de legbelül nagyon édesnek találtam Dean apró gesztusait.

-Először is. Nem tudok neked újat tanítani,ha nem tudom milyen szinten vagy. Egy kis bemelegítés után bele is vághatunk.-ecsetelte.

-Oké,akkor induljunk.-egyre jobban felvillanyozott a dolog.

-Így jössz?-kérdezte,majd végig mért.

-Miért? Az előző szerelés jobban tetszett?-húztam,majd otthagytam meg sem várva válaszát.

Kisétáltam a hátsó kertbe,majd nyújtani kezdtem. Már végeztem a bemelegítéssel,mire Dean kibattyogott utánam.

-Be sem melegítesz?

-Ugyan.-legyintett nagyképűen,mire már viszketni kezdett a tenyerem.-Szóval. Kíváncsi vagyok,vajon mennyi mindent tanított neked az apád. Üss meg.-kérte.

Egy kicsit haboztam,majd lendítettem egy nagyot a jobb kezemen,és a becsapódás előtt lelassítottam. Nem megy ez nekem.

-Ez neked ütés?-röhögött ki.-Ezt tanította neked apád?-gúnyolódott,mire felszívtam magam,és egy hatalmasat bemostam neki.

-Alakul.-cukkolt,majd elkapta a kezem,és hátra csavarta. Nagyon nem jól tette. Erről eszembe jutott,amikor a vámpír a falhoz nyomott,hátra csavart kézzel,és tehetetlenül tűrnöm kellett,míg apám lassan elvérzett. Könnyek szöktek a szemembe,majd egy erős rántással már ki is szabadultam a szorításból,és tiszta erőmből pofon vágtam. Hátra tántorodott,majd meglepetten nézett rám. Dühös voltam,de annyira,hogy szinte égetett,mart belülről. Többször is megütöttem,mire lefogott,és a ház falának nyomott. Ezzel csak még jobban feldühített,hisz ugyan azt éltem át,amit akkor este. Adrenalin szökött a testembe,majd felemeltem a térdem,és hasba vágtam vele. Össze görnyedt,majd a földre rogyott. Nem hagyott időt egy újabb ütésre,mert felpattant,és két oldalról körbe fogott. Könnyes szemmel kapálóztam,mire mind a ketten a földön kötöttünk ki. Finoman a csípőmre ült, és lefogta a kezeimet. Lassan eloszlott a szemem elől a köd,és már mást is hallottam,nem csak a szívem heves verését.

-Jade,vége van,semmi baj.-csitított,aztán mikor már látta hogy lehiggadtam,leszállt rólam,és mellém ült a fűbe. Felültem,majd megtöröltem a szemem. Kár volt. Beindult egy lavina,amit nem tudtam vissza fojtani. Csak sírtam,sírtam és sírtam. Dean nem értette min megyek most keresztül,de együtt érzően átkarolta a vállam,és maga mellé húzott.

-Nyugi kölyök,minden rendben lesz.

Nem tudom meddig áztattam az ingjét,de miután már elfogytak a könnyeim ránéztem,és észre vettem,hogy kicsattant a szája,és a vörös vércsík lassan folyik le a szája sarkából az álláig. Szembe ültem vele,s óvatosan megérintettem az arcát.

-Úristen. Én úgy sajnálom.-sütöttem le a szememet.-Ilyen még nem fordult velem elő.-mentegetőztem.

-Semmi baj.-mosolyodott el,de egy kicsit kényszeredettre sikerült.-Volt már durvább is.

-Én megértem,hogyha ezek után el akarsz menni. Amúgy is már te és Sam annyi mindent tettetek értem. Én meg gúnyolódtam,és téged is bántottalak.

-Több kell ennél,hogy bánts.-simította meg az arcom,majd felállt. Szégyenkezve álltam fel utána,és követtem a konyhába,ahol egy tiszta törlőruhát adtam neki,hogy itassa fel vele a vért. Szórakozottan nyomta a szájára a ruha darabot,majd rám pillantott.

-És hogy akarsz kiengesztelni?-kérdezte,majd döbbenetemben még a szavam is elállt.

-Én?-dadogtam lányos zavaromban.

-Nem,a szomszéd néni.-kezdte oldani a hangulatot.

-Okés,mit szeretsz?-tettem fel a kérdést,mire kaján vigyor jelent meg az arcán. Már vártam a következő utalását,amikor egy gyermek ártatlanságával kijelentette:

-A pitét!

Erre akaratlanul is elmosolyodtam,s elindultam a régi megtépázott szakácskönyvünkért.

-Akkor legyen pite.-mondtam,mire hatalmasra kerekedett szemeivel rám nézett.

-Te most komolyan beszélsz? A pitével soha ne viccelj!-rázta felém a mutató ujját.

-Halál komolyan.-néztem a szemébe,és felütöttem a szakácskönyvet.-Oh,de csak hogy tudd,ez előtt még soha sem készítettem. Szóval ne számíts mennyei mannára!

Miután összeszedtük a hozzávalót,elkezdtem gyúrni a tésztát,amíg Dean a lekvárokat kóstolgatta,és ötletelt,hogy melyikkel lenne finomabb.

-Te,ez marhajó!-nyögte artikulátlanul egy barack lekvárra mutogatva,amit egy bólintással nyugtáztam.

-Ide tudnád adni a lisztet?-kérdeztem.

-Aha.-mondta,majd mögém állt és letette a jobb kezem mellé.-Hogyan járulhatok hozzá a piténk sikeréhez?-kérdezte teljes komolysággal.

-Vajazd ki a formát.-mutattam a tepsiszerű valamire. Hát,ha még a nevét sem tudom,csak remélhetem a piténk fényes jövőjét.

Nem sokkal később már a sütőben sült a késői ebédünk,merthogy én még ma semmit nem ettem. Megmordult a hasam,mire felkaptam egy almát. Muszáj valamit ennem,vagy még idő előtt feldobom a pacskert. Dean legalább reggelizett,úgyhogy ő jól bírta. Egyenesen a hűtőhöz sétált,majd két sörrel tért vissza,s az egyiket a kezembe nyomta. Ő a kanapén,én pedig a fotelben ültem,miközben valami béna vígjátékot bámultunk. Nem sokszor,legutóbb apával éreztem ugyan ezt...még a csend is olyan jó vele. Hamarosan vége lett a filmnek,és a sütő órája is jelzett. Itt az idő,most mutatkozik meg a szakács tudományom! Dean kikapcsolta a TV-t,és leült az asztalhoz,én pedig kivettem a közös munkánk gyümölcsét. Letettem középre egy alátétre,aztán felszeltem. Az illata stimmelt,már csak az íze volt kérdéses. Két villát és tányért vettem elő a szekrényből,utána pedig szedtem. Addig nem kezdem el,amíg ő meg nem kóstolja!gondoltam,majd leültem és "stírölni" kezdtem.

-Miért is nézel így rám?-méregetett.

-Kíváncsi vagyok,milyen lett a békítő pite.-vigyorogtam,majd izgatottan figyeltem a srácot,aki még rá is játszott a kóstoló szerepére. Lassan a szájához emelte a falatot,és a hangulat fokozása érdekében,még egy darabig szemezett is vele. Majd bekapta.

-Ez...brutális.-mosolygott.-Többször kéne feldühítenem téged.

Erre a kijelentésre elfogott a lelkiismeret furdalás,és a kicsattant ajkát kezdtem el bámulni. Ezt valószínű észre vette ő is,mert átnyúlt az asztalon,és lágyan megszorította a kezem.

-Semmi baj.-nézett a szemembe,és ezúttal egy őszinte mosollyal támasztotta alá.-A pite pedig oltári.

Én is megkóstoltam a művünket,de tudtam, hogy a bolti sokkal finomabb, csak Dean nem akart letörni.

-Teli vagyok!-állapította meg,hátra dőlve a széken,majd eltolta az üres tányérját.

-Nem viszed el Sam-nek?-mutattam a maradék két szelet pitére. Bólintott.-De el is jusson hozzá...

-Minek nézel te engem?-kezdte megint a színészkedést.

-Annak,aki a szemem láttára burkolt be egymás után 4 szeletet.

-Hé,cica,ritka alkalom,hogy pitéhez jutok,legalább kihasználom!-mentegetőzött.-És mit szólnál ezek után egy pihentető célba lövéshez?

-Rendben.-egyeztem bele,és reméltem,nem szúrom el a programunkat. Elpakoltam az asztalról és elmosogattam. Dean eközben egy A4-es papírra rajzolt köröket, majd pirossal kiszínezte a közepét. Miután mind ketten végeztünk az előkészületekkel,kerestünk egy erdő szélén lévő vaskos tölgyet,majd a törzsére erősítettük a céltáblánkat.

-Kezdem.-sandított rám, majd egy nagyon pontos lövéssel a középső kör szélét találta el. Majd lőtt egy másikat is,ami a közepét érte.

-Szép.-gratuláltam,majd felemeltem a pisztolyt,s céloztam. Egyenesen a közepébe csapódott be,amit Dean egy füttyentéssel díjazott. 

-Nem semmi.-nézett rám, majd elgondolkodott.-Ha ilyen jól tudsz lőni,és a jobb horgod sem semmi,akkor miért mentél egyetemre? Miért nem maradtál apáddal vadászni?

-Apám normális életet szánt nekem.-rántottam meg a vállam.-Óvni akart,mert  szerinte,ha valaki ebbe egyszer belekeveredik,nincs kiút. Csak a halál.

-Nem mondott hülyeséget a fickó.-bólintott komoran.-Mindenesetre,most hogy tudom mire vagy képes, nyugodtan fogunk tovább állni Sammy-vel.

Ettől a kijelentéstől a vér is megfagyott az ereimben. Tudtam, hogy nem maradnak sokáig a vadászat miatt de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar tovább állnak. 

-Ízé... Bocsánat a mai nap miatt.-kezdtem a körítést, de tudta mire gindolok,és közbe vágott. 

-Viccelsz?-vigyorgott.-Rég nem volt ilyen jó napom.

Belenéztem a zöldes barna szemeibe,majd rájöttem,hogy ő ezt tényleg így gondolja. Leültem a lépcsőre,s ő is odaült mellém. 

-Miért vagy velem ilyen kedves?-tettem fel a kérdést,ami már régóta foglalkoztat. 

-Tudom min mész most keresztül, és ilyenkor jól jön egy kis segítség.-mondta,mintha mi sem lenne ennél természetesebb. -Boldogulni fogsz? 

-Asszem.-füllentettem,mert amúgy tudtam,hogy nem sokáig lesz elég a pénz, amit a második félévre szántam. Ekkor egy ACDC szám hasított a levegőbe,Dean pedig a zsebében kezdett kotorászni a telefonja után. 

-Mondd Sammy,mit találtatok?(...)Csak előjelek? (...)Hát ha te mondod.(...)Jól van na. Várjál csak,az előbb azt mondtad,szórakozott. De mivel szórakozhat egy démon? (...)Pfúj. Ez beteg... (...)Aha. Elintézted? (...) Jó,a motelban találkozunk.

Letette. Szóval egy démont hajszoltak. Szemét teremtések,azt el kell ismerni...apám is találkozott néhánnyal, hazug,aljas könyörtelen lények. Nem akartam tovább feltartani Deant,jobbnak láttam elbúcsúzni.

-Hát akkor jó utat!-erőltettem fel egy kamu mosolyt.-És vigyázz magadra meg az öcsédre is!-veregettem meg a hátát,s felálltam.

-Köszönöm.-mondta,majd össze szedte a cuccait,és beszállt az  Impalába. Néztem ahogy elhajt. Bementem,de nem volt kedvem inni,mert tudtam,itt még nincs vége a napnak. Felöltöztem egy hosszú nadrágba,hozzá farmer kabátot vettem az ing fölé. Megvártam míg beesteledett és beszálltam a kopott opel-be. Tudtam hová kell mennem.

Nem sokkal később a temetőben szeltem a torna cipőmmel a nedves füvet. Hideg volt, de kellemesen. Lassan,de magabiztosan gázoltam a térdig erő gazban,mire odaértem anyám sírjához. Mivel anyám 4 hónapos koromban hunyt el nem nagyon emlékeztem rá. Apa nem erőltette,hogy hordjak virágot a sírjára,de csak azért, mert ő sem vitt neki sohasem. Legbelül még mindig gyászolt,és a saját módján,bosszúval próbálta feldolgozni. Így lett vadász. A mai napig homály fedi anyám kilétét, számomra legalábbis,mert bármikor kérdeztem apát, hárított. Nem mondott róla semmit. Állítólag nagyon hasonlítok rá,és Kate-nek hívják,de többet nem árult el... Sokáig kérleltem,hogy csak egy fényképet mutasson róla,de apa azt mondta,a halála után elégette az összeset. Nem hittem neki, de ezt nem hangoztattam,inkább mikor elment egy-egy hosszabb vadászatra felosontam a padlásra,és az ott lévő,falitükör nagyságú esküvői képüket bámultam. Anya sírját eléggé benőtte a gyom,amit ott helyben puszta kézzel kirángattam. Miután végeztem a dudvákkal,a kezemben lévő kristály üvegcsére pillantottam. 

-Én mindig megtartom az ígéretem.-suttogtam és vájtam egy könyékig erő mélyedést közvetlenül anya sírköve mellé.

Óvatosan belehelyeztem a kis üveget,majd földdel borítottam. Már nem volt senki a temetőben,békés csend honolt. A közeli erdőből lágy, hűvös szellő érkezett, és söpört végig a kihalt temetőn. Nem tudom meddig álltam ott,és néztem a gravírozott kő táblát,de elegendő időre,hogy egy szemtelen könnycsepp legördüljön egészen az államig. Most fogtam csak fel,hogy végleg egyedül maradtam. Nem akartam,hogy átszakadjon a gát,úgyhogy durván letöröltem,és össze szedtem magam,majd visszaindultam a kocsihoz,amikor egyszer csak egy halk susogásra lettem figyelmes. 

-Jade,te vagy az? Kicsim?

A szívem egyre hevesebben kezdett verni, szinte dübörgött a mellkasomban. Valahol már hallottam ezt a hangot,csak egy kicsit torzan,a kamera miatt. Még tizenéves koromban,amikor a padlásról lecsentem egy pár családi videót,és hajnal kettőkor néztem őket,halkan,hogy le ne leplezzem magam.

-Anya...?