Másnap reggel korán keltem,mivel szinte semmit nem tudtam pihenni az éjjel. Hajnali 5 óra volt,mire képes voltam szinte minden gondolatot kiölni a fejemből,és elaludni. Fél nyolckor a telefonom irritáló hangja üldözött ki az ágyból. Tegnap este sok mindent megtudtam a szüleimről. Sok olyan információt,ami nem hagyott nyugodni. Próbáltam átgondolni a dolgokat,látni a fától az erdőt,de ehhez még túl sok volt a homályos részlet. Átöltöztem,s a konyhába sétáltam a reggelizés szándékával. Annyira magányosnak,elhagyatottnak éreztem magam...Mindent megadtam volna,ha megint ott ült volna Dean,mint tegnap,de nem volt ott. Elment,Jade,elment.
Kinyitottam a hűtő ajtót,de siralmas látvány fogadott. Volt kb. két tojásom,egy liter tejem,és egy fél kg.száraz kenyerem,egy állott kolbásszal. A kolbász állaga nem volt túl bizalom gerjesztő,szerintem már ölni lehetett volna vele,annyira kemény volt,úgyhogy a kukában landolt. Rövidesen a két tojás is ott találta magát,amiknek kellemetlen szaguk volt,de igen erősen. Hál' istennek találtam a pulton egy kis gabona pelyhet,amit tejjel felöntve meg is ettem. Most jól laktam,de mi lesz holnap,vagy egy hét múlva? Már nem csak azzal kell foglalkoznom,hogy az az izé,amit tegnap este a temetőben láttam,hallottam,hanem azzal is,hogy miképp juthatnék pénzhez. De gyorsan. Vissza mentem a szobámba,és össze kapartam az összes pénzemet,amim csak volt. Kb. két bevásárlásra elég. Emellett viszont még a rezsire is elő kéne teremtenem a pénzt. Plusz a benzinre,kajára,adókra... Jesszusom,már azért is fizetnem kell,hogy van tető a fejem fölött! Ez aztán élet. Szerencse viszont a szerencsétlenségben,hogy legalább hitel nincs a házon. De biztos,hogy ezt az életet akarom? Itt maradni a házban,úgy tenni,mintha minden rendben lenne,és gürizni,hogy fent tartsam ezt a poklot. Még csak nem is szeretek itt lakni! Ezek után érthető is. Gondterhelten rogytam az ágyra,és minden erőmmel a kiutat kerestem. A fényt az éjszakában. Jézust a kápolnában...Mit beszélek? Itt fogok megrohadni az önsajnálatomban és ebben a szánalmas halálházban. Hanyatt vágtam magam az ágyon,és összeszorítottam a szemhéjaim.
-Istenem,most mutass utat!-suttogtam,pedig csöppet sem voltunk vallásos család. Apám szerint nincs isten...szerinte,ha volna,ezt nem tűrné. Csak a gonosz van,sötétségbe burkolva. Kinyitottam a szemeim,véget vetve az önsajnálatomnak,és elhatároztam,hogy járok egyet. Talán egy kis friss levegő jót tesz majd,kitisztítja s fejem. Belebújtam a vékony dzsekimbe,és elindultam a városba,kószálni egy kicsit. Sétáltam az üzletsorok mentén,a városi parkba. Ott leültem egy lócára,és felhajintottam a lábam,hogy senki se üljön mellém. Antiszoc lettem... hurrá! Fülembe raktam a fülhallgatóm,és kizártam a külvilágot. Lehet,hogy nem is kéne itt maradnom? Eladni a házat,és elmenekülni? Nem,azt nem tehetem. Biztos megbánnám. De akkor hogy kezdjek új életet,nyissak tiszta lapot,ha a múltam nem ereszt? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben,amíg arra nem lettem figyelmes,hogy "besötétedett". Felnéztem,és egy magas,szőkés barna hajú,barna szemű srác nézett rám kedvesen.
-Elállod a napot.-mordultam rá elutasítóan. Most akarom eldönteni mihez kezdjek a jövőben,nem bájcsevegni...
-Miért baj az? Te fényesebb vagy.-vetett be egy édes kis mosolyt. Ez flörtöl velem?
-Mit akarsz?-kérdeztem mogorván.
-Leülhetek?
-Nem.
-Te mindig ilyen barátságos vagy?-mosolygott továbbra is. Be kell ismernem,nagyon jól állt neki.
-Ja. Ha nem tetszik húzz el.-rántottam meg a vállam,és vissza tettem a headsetem a fülembe.
-Mit hallgatsz?-mutatott a kezemben lévő őskori mp3-ra.
-Three days grace.-néztem fel rá,és vártam a reakcióját. Elvégre ha eddig nem kopott le...
-Bírom őket.-bólintott.-Bár szerintem a Green day és a SOAD is vannak olyan jók.
Elmosolyodtam,és letettem a lábam.
-Még mindig van kedved leülni?-paskoltam meg a helyet magam mellett.
-Még szép.-kapott az alkalmon,nehogy meggondoljam magam,és elvette a felé nyújtott fél fülest.
Egy darabig némán ültünk egymás mellett,és élveztük a zenét. Néha a talpammal ütöttem a ritmust,de csak a refréneknél. Aztán megtörte a csendet.
-Bocsáss meg,de rá kell gyújtanom.-vett elő egy doboz cigit.- Nikotin hiány.-mosolyodott el gondterhelten. Mintha ez lenne az élet nagy baja...- Te dohányzol?
-Nem.-néztem a felém nyújtott szálra.-De egyszer mindent el kell kezdeni.-néztem a gyönyörű barna szempárba,és elvettem. Előkotorta ezüstös gyújtóját,és előbb az enyém,aztán a sajátját gyújtotta meg.
-Ugye a szüleid nem tépik le a fejem,hogy beleviszlek a rosszba?-kérdezte félig tréfásan,félig komolyan,és elégedetten fújt ki egy jókora adag benntartott füstöt.
-Nem.-mondtam halkan.-A szüleim már nem élnek.
-Oh.-döbbent meg.-Sajnálom.-simította meg a vállam egy kicsit habozva.
-Boldogulok. Nem kell sajnálnod.-néztem rá,és próbáltam ezeket a szavakat úgy kiejteni,hogy a legkevésbé se hangozzon maróan gúnyosnak. A kezemben a meggyújtott szál lassan égett,de nem szívtam még bele. Féltem,hogy krákogni kezdek,és még szánalmasabb leszek. Elvégre még soha életemben nem cigiztem.
-Lassan kell.-nézett a kezemre.-Beszívod,egészen le,mélyre. Hatoljon a tüdődbe,és miután átjárta azt,fújd ki.-mondta,és szemléltette is.
A számhoz emeltem és vakon követtem az utasításait. Be,mélyre,benntart,kifúj. Égetett,mart. Legszívesebben kiköptem volna a tüdőm,eltapostam volna a cigit,és otthagytam volna ezt a veszélyesen helyes srácot,de nem tettem. Volt ebben az egészben valami mámorító,valami,ami miatt ott maradtam újra és újra beszívtam a füstöt,és kifújtam.
Eleinte még idegenkedve,majd egyre gyakorlottabban ismételgettem a műveletet.
-Be sem mutatkoztam...-kezdte oldani a hangulatot,ami nem volt ellenemre.-Kayle vagyok.
-Én Jade.
-Idevalósi vagy?
-Igen. Te?
-Szintén.-sóhajtott.
-Nem szeretsz itt lakni?
-Nem igazán. Mondjuk nagy szerencse,hogy csak a nyarat és a hétvégéket töltöm itt,mert nem bírnám...Túl nyugodt ez a kisváros. Már-már ijesztően az.
-És azok a mű mosolyok minden második ember arcán? Attól engem kiver a frász!-lelkesedtem elvtársamért.
-Ugye?-vigyorgott.-Mint egy béna horror filmben. Az ember már azt várja,melyikőjük kezdi el kergetni láncfűrésszel.
Elmosolyodtam,mire egy kicsit közelebb hajolt.
-Gyönyörű szemed van.-nézte áhítattal,majd felöltött egy merev,ijesztő művigyort.-Kölcsön adod?
-Bolond.-löktem meg a vállát nevetve.
-Amúgy komolyan gyönyörű.-simított hátra egy hajtincset az arcomból. Már megint ez a duma...na majd én megmutatom neki,hogy kell valakit zavarba hozni!-Hány éves vagy?
-Miért fontos az?-szívtam egyet a cigiből,és olyan közel hajoltam hozzá,hogy az ajkam súrolta az övét,majd kifújtam. Nem,ez nem lehetek én! Magabiztos,flörtölős,szinte már-már nyomulós. Mi van velem? Ő a hibás! Ő teszi ezt velem.
-Csak...-húzódott el cékla vörös fejjel,ami megmosolyogtatott.
-Találd ki!
-Ugye vagy már 18?-kérdezte ártatlanul,idegeskedve.
Nem tudtam sokat róla,azt sem,hogy mi a vezeték neve,vannak e testvérei...stb. Csak azt,hogy nekem rá van szükségem a feledéshez. Valakire aki olyan mint ő. Édes,szerethető,tudatlan. Aki ilyen érzéseket képes kiváltani belőlem. Szívtam egy utolsót,majd elpöccintettem a betonra a csikket. Felé fordultam,és megcsókoltam. Döbbent volt,és rideg,vártam hogy fog reagálni. Visszacsókolt,de úgy,hogy a gyomrom is beleremegett. Lágy volt,óvatos,majd egyre szenvedélyesebb. Ha nem ülök,biztos össze estem volna. Elhajoltunk egymástól,és megjátszott szomorkodással,bociszemekkel megszólaltam.
-Nem. Még csak 17 vagyok.
Elsápadt,és olyan fejet vágott mint aki citromba harapott. Már nem bírtam tovább,kipukkant belőlem a nevetés. Ilyen siralmas helyzetben képes vagyok nevetni? Én vagyok ez egyáltalán?
-Mi olyan vicces?
-Te...-mondtam még mindig a röhögéstől fuldokolva.-Nyugi,már 24 vagyok.
-24?
-Igen. Hiszel nekem?
-Hmm. Nem nézném ki belőled,de fogjuk rá. Annyira fura,hogy csak egy év van köztünk...
-25 vagy?-kérdeztem,mire bólintott.-Mesélj magadról!
-Hát,orvostan hallgató vagyok az egyetemen. Ha minden jól megy,sebész leszek. Van egy öcsém és egy húgom. Szeretem a nagyvárosi nyüzsgést,pörgést. Szüleim együtt élnek,boldogok meg minden...nincs okom panaszra.-mondta ki egy szuszra,mintha félne,hogy a tökéletes életével megbánthatna.-És te?
-Hát,4 hónapos koromban elhunyt az anyukám,apám nevelt fel. Jó gyerek voltam,apa annak ellenére,hogy nem keresett túl sokat,a tenyerén hordozott. Minden reggel összeütött valamit,és néha vacsorára is főzött,sütött valamit. Nem akarta,hogy azért mert nincs anyukám,bármivel is kevesebbnek érezzem magam. Megtanított mindenre,amit csak tudott. Ő volt a családom. Később elkezdtem az egyetemet,de nem fejeztem be. Pár napja otthagytam.
-Miért?
-Nem láttam értelmét,hisz már nem volt kit büszkévé tennem. Az apám 3 napja meghalt. Én pedig valószínű,hogy...-nem is tudtam,hogy mi lesz még velem. Hogy mit akarok,merre tartok.
-Nem kell erről beszélned,ha fáj...
-Csak akkor fáj,ha egyedül vagyok. Akkor viszont nagyon.-néztem a szemébe. Kereste a szavakat,vártam mire fog kilyukadni.
-Nem tudom meddig leszek itthon,mert az egyetemen épp szünetünk van,de ha vágysz valaki társaságára,hívj fel nyugodtan.-vett elő egy tollat a zsebéből,és megfogta a kezem. Felírta a számát a kézfejemre,de nem engedte el.-Van kedved sétálni?
-Van.-mondtam,elvégre mit veszíthetek. Kedves,okos,helyes és ártalmatlan. Egy álom.
Nem tudta,hogy elengedje-e a kezem,vagy sem,így éppen hogy csak hozzá ért. Én pedig szorosan rákulcsoltam az ujjaim az övére. Biztonságot nyújtott,és valami furcsa szikraként bejárta az egész testem. Bár örökké tartana...
Teltek a napok,s a találkozásunk óta mindennap találkoztunk. Jó érzés volt otthon hagyni a magányt,sétálgatni,hambizni,beülni egy-egy filmre,együtt pöfékelni a parkban...annak ellenére,hogy sosem voltam "átlagos tini"(már a tini kort is kinőttem),most egy kicsit annak éreztem magam. Az elmúlt 5 napban egy cukormázas rózsaszín köd körül ölelt,akárcsak Kayle karja. Csodás volt....
Tegnap viszont valami egészen megváltozott. A máskor visszahúzódó Kayle-t alig bírtam levakarni. Követelőzően csókolt,taperolt. Nem vagyok "prűd",de azért ez nagyon korai. Bunkó beszólásokkal és szexista viccekkel "színesítette a napom". Este épp hogy csak megszabadultam tőle. Lehet,hogy nem is az az ember,akinek a parkban mutatta magát. Ha ma sem javul a helyzet,én nem tűrök tovább. Kiadom az útját. Kettőre beszéltük meg,hogy átjön,addig egész délelőtt azon agyaltam,miképp jöhetnék rá,hogy mit is láttam akkor éjjel a temetőbe. Már ha láttam valamit. Egyre inkább kezdtem elbizonytalanodni. Egy módja van. Felfegyverkezem,és elindulok a temető melletti erdőrészre. Átfésülöm...De menni fog ez egyedül? Nincs senkim aki ne nézne őrültnek,ha egy 17-es glock-kal és egy táskányi fegyverrel elhívnám,hogy fedezzen amíg én szörnyet ölök. Régen apával vadásztunk párban,én voltam a "szárnysegédje". Vittem a fegyvereket,fedeztem...
Pár perccel kettő után csengettek. Kayle volt az egy szál vörös rózsával a kezében.
-Szia.
-Hello.-álltam az ajtóban úgy,hogy ne érezze,hogy behívnám...érezze csak azt,hogy az orrára vágnám.
-Figyelj,tudom,hogy tegnap nagyon bunkó voltam veled,és megértem,ha nem állsz még készen a szintlépésre,de szeretnélek kiengesztelni.-adta át a virágot.
-És mégis hogyan tervezed ezt a kiengesztelést?-kérdeztem,mire előhúzott egy DVD-t a háta mögül. Titanic.- Ugye ez csak valami rossz vicc?
-Nyugi,nem ez van benne.-szórakozott az arckifejezésemen.-a Kör. Csak a haverom mikor kölcsönkérte rátérdepelt a dobozára,szóval az széttört.
-Így már mindjárt más.-álltam odébb. Besétált mellettem,és körültekintett.-Szép kis ház.
-Kösz.-vetettem oda. A tegnapi után már nem is olyan vonzó,mint amikor a parkban először találkoztunk,bár most azt hiszem kezdtem megenyhülni feléje.
-Indíthatom?-mutatott a nappaliban lévő TV-re és DVD lejátszóra.
-Persze.-fordultam be a konyhába,valami rágcsa után kutatva.
Nem ment be a nappaliba,hanem utánam jött a konyhába,és becsukta maga mögött az ajtót.
-Tudod sokáig eljátszottam volna még veled.-kezdte,mire megfagyott az ereimben a vér. Ez nem egy jó mondat kezdete...-Lehet a végén még a derekadat is beadtad volna,és nem csak Lucifer dicséretét zsebeltem volna be. De hát a nagyfőnök nem adott több időt...azt mondta,nem fogsz keresztbe tenni neki. Nem azért tört elő a ketrecből,hogy aztán pont te öld meg...-ez meg miről beszél? A sátánról? Na jó,itt valami nagyon nem stimmel.-Szóval bocsi,de azt hiszem meg kell ölnöm téged...
-Micsoda? Ez nem vicces Kayle! Hagyd abba!-szóltam rá,hátha csak egy rossz viccet próbál elsütni. Közelebb lépkedett,én pedig hátráltam,míg a konyhapultba nem ütköztem. Felkaptam egy kést,és rá szegeztem.-Hallod? Hagyd abba.
-Kayle azt hiszem nem hall. Már egy ideje...-vigyorgott fölényesen,majd koromfeketére váltott a szeme. Démon.-Ja és ne hadonássz azzal a fogpiszkálóval cica,még a végén megvágod magad.
-Mit akarsz?
-Már mondtam. Megölni téged. Ez a parancs.
-Miért is?
-Mert valaki tart tőled valamiért. És annak a valakinek sokkal tartozom.-egyre közelebb jött,mire az asztal körül keringtem,és beszéltettem. Időt kellett nyernem.
-Mióta vagy benne?-szegeztem neki a kérdést,ami mióta rám villantotta fekete szemeit,bennem motoszkált.
-Már lassan két napja. Szegény srác...,már akkor befellegzett neki,amikor szóba állt veled.-mondta flegmán.-Na,de mi lesz? Meddig járkálunk körbe-körbe? Nem mered belém süllyeszteni a kést?
Nem reagáltam,csak hátráltam automatikusan,majd egy óvatlan pillanatban a markomba zártam a sószórót.
-Tudhattam volna. Annyira egyszerű lesz megölnöm téged. Gyenge vagy és gyáva. Nem jó kombináció.-rázta a fejét.-Így még csak nem is lesz élvezetes.
-Te szegény.-gúnyolódtam,majd az arcába dobtam egy marék sót. Kezét a szemére tapasztotta,mert valószínűleg oda is jutott jócskán. Futásnak eredtem,egyenesen a szobámba. Bereteszeltem az ajtót,és elé toltam a komódot is. Az íróasztalomhoz léptem,és hosszas borogatás,keresgélés után megtaláltam a fekete alkoholos filcem,amivel a szőnyegem alá ördögcsapdát rajzoltam. Hatalmas dübbenés. Majd még egy. És még egy. Beakarja rúgni az ajtóm. Kapkodva rajzoltam meg az utolsó vonásokat,majd gyorsan visszahajtottam rá a szőnyeget. Kitartóan püfölte az ajtót,mire az betört,és a kis éjjeli szekrényt is magával sodorta.
-Te ribanc.-indult meg dühösen,majd a torkán akadt a szó.-Komolyan ennyire hülyének nézel?-mutatott a szőnyeg sarkára. Felgyűrődött. Kikerülte a csapdát,és megmarkolta a nyakam. Többször is megütött egymás után. Az orrom vérzett,nehezen kapkodtam a levegőt is. Tudtam,hogy vesztettem. Nincs már több fegyverem,csapdám,trükköm. Erőfölényben volt. Még egy darabig ütlegelt,majd elengedett. A földre rogyva öklendezni kezdtem,fél kezemet az oldalamra tapasztva. Vért köhögtem.
-Látom nehezen akarsz meghalni...De rásegítek.-Lépett elém. A hajamba markolva felrántott a földről,és egy éles tárgyat döfött a mellkasomba. Éreztem,ahogy áttépi a penge a szöveteim,és a sebből ömleni kezd a vér. Elengedett,de most már végleg az utolsó dolog amit hallottam a koponyám hangos csattanása a kemény parkettán. Minden elsötétedett.
Az erdőben ébredtem,annál a kis pataknál,ahová kisgyermekként mindig is imádtam kijárni. Hogy kerültem én ide? Hisz meghaltam... De ha meghaltam,ki ez a ballonkabátos,fekete hajú,kék szemű pasas,aki kifejezéstelen arccal áll tőlem egy méterre?
Félve néztem rá,és teljes testemmel felé fordultam.
-Ez a mennyország?-kérdeztem bizonytalanul a férfit.
-Nem.-mondta. Vártam,hátha folytatja,de úgy tűnt,számára ez a "nem" egy elégséges és kielégítő válasznak felel meg.
-Akkor?
-Nem értenéd.
Már megint ez a rövid,mondok is meg nem is...
-Figyelj. Azt hiszem én most per pillanat "egy kicsit halott vagyok",szóval hálás lennék,ha nem húznád az időt,és kiböknéd hol vagyunk. Ja,és azt is elárulhatnád,hogy ki vagy.
-Nem haltál meg.
-Mi?
-Nem vagy halott. Nagyon is élsz. Az elméd és egy párhuzamos dimenzió kombinációjának hajlított világában vagyunk.
-Igazad van,tényleg nem értem. De,most tegyük fel,hogy hiszek neked,-böktem rá.-mégis hogy kerültem ide?
-Én hoztalak el.
-Miért? És ki vagy mi vagy te,hogy ezt megteheted?
-Az lényegtelen,hogy én ki vagyok. Te segítséget kértél a mennytől,amit meg is kaptál. Mert nem vagy átlagos ember. Más vagy. Csak még nem tudom miért. Az volt a feladatom,hogy megértessem veled,miért nem lehet normális életed. Hogy miért nem lehet senkid. Üldöznek a démonok téged,és az összes embert aki valaha is fontos lesz számodra.-mondta.
-Én? Segítséget? Mikor?-majd eszembe jutott,amikor az ágyamon hanyatt fekve azt suttogtam,"Istenem,most mutass utat!".-Te vagy isten?-kérdeztem elkerekedett szemmel.
-Nem.-rázta meg a fejét,s közelebb lépett. Meg sem várta a reakcióm,kezét a homlokomra tapasztotta.
Zihálva ébredtem a saját ágyamon. Az órámra néztem. Nyolc óra öt perc. A tükörhöz rohantam,és... semmi. Ugyanabban a világos farmerben és fekete pulóveremben voltam,mint amikor megismerkedtem Kayle-al a parkban.Nem voltak sebhelyeim,a padlón sem volt ördögcsapda. Mintha ez az egész meg sem történt volna. A konyhába rohantam,ahol a mosogatóba rakott gabonapelyhes tál árválkodott. Hihetetlen.
~Dean~
-Sam megvagy még?-kurjantottam el magam az ágy szélén ülve a vécé felett görnyedő öcsémre nézve.
-Sajnos.-mondta két öklendezés közben.
-Fel a fejjel. Vagyis inkább ne...
-Ha-ha-ha-hoa...-És egy újabb adag hányás placcsant a vécébe.
-Én mondtam tegnap,hogy nem kéne annyi tequilát innod.
-Jó'vanna. Utólag mindenki okos.-húzta le a hányadékot. Szédelegve a mosdó kagylóhoz sétált,és megmosta az arcát.
-Indulhatunk?-türelmetlenkedtem. Elvégre Bobbynak nagy hírei vannak...elvileg.
-Pillanat. Te Dean,-állt meg előttem.-ugye tegnap nem mondtam valami olyat amivel megbántottalak? Olyan furán viselkedsz. Esküszöm,csak a pia beszélt belőlem...
-Nem.-vágtam közbe. Nem miatta van.-De azért szerintem egy fogmosás nem ártana...vagy egy tictac.-toltam félre.
-Oh.-esett le neki,és elő is kotorta a fogkeféjét,és visszaindult a fürdőbe.
Tíz perc múlva már a hotel kulcsaival babrált.
-Miért nem záródik ez a hülye ajtó?-rángatta a kilincset.
-Mondjuk,mert a másik kulcs zárja?-néztem másnapos testvéremre,aki a minibár kulcsát erőszakolta be a zárba.
-Oh.-mondta megint.
-Na engedj ide.-furakodtam az ajtóhoz,majd egy kis hadakozás után bezártam.-Inkább hagyd rám a komolyabb agymunkát igénylő "küldetéseket".-gúnyoltam.
-Olyan vicces vagy...
Beszálltunk az impalába,és felcsendült az egyik örök kedvencem. ACDC Highway to hell. Feltekertem a hangerőt,hogy elnyomjam Sam nyöszörgését,s röpke másfél óra alatt Bobby-hoz értünk. Biztos nagyon várhatott minket,mert rekord sebességgel gurult ajtót nyitni.
-Sziasztok.
-Hello Bobby.-kerültünk beljebb.-Mi a helyzet?
-Mint már korábban is említettem,találtam valamit.
-Na,ne sejtelmeskedjünk,ki vele! A Lucifer üggyel kapcsolatban?-reménykedtem.
-Mással nem is foglalkozok,már hetek óta.
-Mit?-kérdezte Sam.
-Mivel megölni nem lehet,vagy csak mi nem tudjuk,hogy hogy kell,ezért oda kell vissza zárni,ahonnan kijött.
-A ketrec?
-Bingo.-nézett Sam-re.-Na,de ne bámulj,mintha én szartam volna a spanyol viaszt! Ezt Gabriel már rég elmondta. Most inkább arról lenne szó,hogy miképp bővíthetjük a kollekciót.-mutatott az asztalon heverő magányos gyűrűre. A háborúéra.
-Hogy?-kérdeztem.
-Egy szomszédos városban elég sanszos,hogy éhínség tevékenykedik. Tegnap kaptam a hírt. Egy szerelmes pár konkrétan széttépte egymást.
-Valentin napon?
-Bizony. Egy másik férfi pedig halálra ette magát. Pedig gyomorgyűrűje volt... Úgy érzem érdemes lenne elugranotok. Ez bizony ő lesz.
-Kösz Bobby.-veregettem meg a vállát,és már fél lábbal kint voltam a házból.-Elképesztő vagy!
Negyed óra múlva már a város egyik kávézójában ettük eltolódott reggelinket.
-Borzalmas.-nézett megvetően Sam a baconos sajtburgeremre,s újabb falatot tömött a szájába a salátás omlettjéből.
-Mi van? A reggeli a nap legfontosabb étkezése.-bölcselkedtem.
-Na de akkor is...Ez nem egészséges.
-Ahh,a koleszterin szintem lesz az utolsó dolog,ami miatt most aggódnom kéne. Tudod, közeleg az apokalipszis. Ugye emlékszel még rá? Egy pár kedves tollasseggű barom épp kotonként akar minket használni!-ment fel bennem hirtelen a pumpa. Nem tudom miért,hisz általában higgadtan kezelem a dolgokat,de ez...
-Jól van,nyugi.
-Nem,nem nyugi Sam!-löktem a burgerem a tányérra.-Belénk akarnak bújni,hogy aztán lejátszhassák a kis csatájukat,aminek mi emberek isszuk meg a levét. Olyan mintha egy bárd lebegne állandóan a fejünk fölött. Nem tudjuk mikor csap le. Lehet hogy nem látszik rajtam,de ez azért egy pöttyet aggaszt!
-Én ezt megértem. Engem is rosszul érint,de össze kell tartanunk. El kell viselnünk egymást,mert együtt erősebbek vagyunk. Külön-külön könnyű prédák lennénk.
-Ezzel tisztában vagyok.
-Így legalább egyikünk sem mond igen-t.
-Ez is igaz. De tudod mi a leggázabb az egészben?
-Mi?
-Hogy az angyalok a rossz fiúk. Azok,akikhez annyian imádkoznak. Akik elég hatalmasak ahhoz,hogy egy csettintéssel egy gumiszobába zárjanak,teljesen ártalmatlanná téve,gondolok itt a megboldogult Gabrielre,vagy nemes kézrátéttel kiégessék a szemedet...ja,és szárnyaik is vannak. Attól tartok,ehhez kevesek leszünk.-sóhajtottam.
-Kit érdekel? Mi pedig egy fekete impalával szeljük az utakat! Legyűrjük ezt is,mint mindent! Megszerezzük a gyűrűket,és visszaküldjük Lucifert oda ahová való!-biztatott,már jóval józanabban mint reggel volt.
Ez a jó Sam-ben. Akármilyen idegesítő is tud lenni néha,azért szónokolni,azt tud.
-Én befejeztem. Te?-tereltem a témát,mert egy kicsit szégyelltem a kirohanásomat.
-Mindjárt.-kapta be az utolsó "harit".
Visszavittem a tányérokat,és kifizettem. Sammel immár teli hassal,és magabiztosan huppantunk be a kocsi ülésére. Ideje egy újabb gyűrűre szert tenni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése